Elio Di Rupo
Elio Di Rupo (Morlanwelz, 1951. július 18. –) belga szociáldemokrata politikus, a Szocialista Párt (PS) vezetője. 2011. december 6. és 2014. október 11. között Belgium miniszterelnöke volt.
| Elio Di Rupo | |
 | |
| Elio Di Rupo 2007-ben | |
| Belgium 51. miniszterelnöke | |
| Hivatali idő 2011. december 6. – 2014. október 11. | |
| Uralkodó | Fülöp II. Albert |
| Előd | Yves Leterme |
| Utód | Charles Michel |
| Született | 1951. július 18. (72 éves) Morlanwelz,  Belgium |
| Párt | Parti Socialiste |
| Foglalkozás |
|
| Iskolái |
|
| Vallás | ateizmus |
| Díjak |
|
 | |
| Elio Di Rupo aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Elio Di Rupo témájú médiaállományokat. | |
Politikai pályafutást 1980-ban kezdte, de a belga szövetségi kormányba csak 1994-ben került be mint miniszterelnök helyettes és állami vállalatokért felelős miniszter, 1995-től gazdasági miniszter. 1999-ben a Parti Socialiste (PS) elnöke és egyben a vallon régió kormányának miniszterelnöke lett. A rákövetkező évben megválasztották Mons polgármesterének és ezt követően lemondott miniszterelnöki posztjáról. 2005-ben ismét a régió miniszterelnöke lett.
Miután 2007-ben a PS nagyarányú vereséget szenvedett az országos választásokon, ismét lemondott és minden erejét a PS újjászervezésére fordította. Ennek eredményeként a PS 2009-re ismét Vallónia legnagyobb politikai pártja lett. A 2010-es országos választások után hosszú ideig nem sikerült új kormányt alakítani a flamand és vallon pártok közötti nézeteltérések miatt. II. Albert belga király 2011-ben kérte fel kormányalakításra Di Rupót, aki 2011. december 5-én fejezte be a kormányalakítási tárgyalásokat és december 6-án tette le hivatali esküjét a király előtt.[1]
Életpályája
Fiatalkora, tanulmányai
Di Rupo 1951. július 18-án született a vallóniai Morlanwelzben, olasz bevándorlók[2] gyermekeként, testvérei még Olaszországban, San Valentino in Abruzzo Citeriore községben[3] születtek. Apja egyéves korában meghalt, anyja egyedül nevelte fel hét gyermekét. Az anyagi nehézségek miatt három testvére egy közeli árvaházban nevelkedett. Di Rupo már gyerekként felismerte, hogy hátrányos helyzetén csak a tanuláson keresztül változtathat.
Diplomáját, majd doktorátusát vegyészként szerezte a monsi egyetemen. A szocialista mozgalommal egyetemi évei alatt került kapcsolatba.
Politikai karrierje 1980 – 1994 között
Politikai karrierjét államtitkárként Jean-Maurice Dehousse kabinetjében kezdte, 1980-81-ben. Egy évvel később már megválasztották Mons város önkormányzati képviselőjévé (a tisztséget 1982-85, majd 1988-2000 között viselte). 1986-ban kinevezték az egészségügyért, a városfejlesztésért és a szociális ügyekért felelős polgármester-helyettesnek (échevin).
Ugyanakkor ebben az időben a vallon régió pénzügyminiszterének kabinetjében a vezetőhelyettesi posztot is betöltötte. 2000-ben Mons polgármesterévé választották.
Országos politikai karrierje 1987-ben indult, amikor a monsi választókerület képviselőjeként bekerült a belga képviselőházba. Az 1988-as helyi önkormányzati választásokon Monsban a szocialista lista legjobb eredményét érte el, azonban hamarosan támadások érték származása miatt. Részben ezért is indult az 1989-es európai parlamenti választásokon és 1989. június 18-án európai parlamenti képviselő lett.[4]
Az 1991. november 24-i országos választásokon bejutott a belga szenátusba, a parlament felső házába, ahol egészen 1995. május 21-ig maradt. 1992. január 7. és 1994. január 26. között az oktatási miniszteri posztot töltötte be Bernard Anselme, majd Laurette Onkelinx vezette vallon kormányban. 1993. május 11. után a médiáért és az államigazgatásért felelős miniszteri posztot is betöltötte.
Politikai karrierje 1994 után
1994. január 26-án Jean-Luc Dehaene belga miniszterelnök kinevezte miniszterelnök-helyettesnek, illetve a hírközlésért és az állami vállalatokért felelős miniszternek (elődje Guy Coëme volt, akinek az Agusta-ügyben játszott szerepe miatt kellett lemondani). Az 1995-ös választások után ismét tagja volt Dehaene második kormányának, a miniszterelnökség mellett megkapta a gazdasági és a hírközlési tárcát. Philippe Maystadt lemondása után 1998. június 19-től megkapta a külkereskedelmi tárcát is, ebben a minőségében kísérte el Fülöp belga koronaherceget külföldi látogatásaira.
Az országos politikai színtéren kritizálták hiányos hollandtudását, amit Di Rupo részben hallásproblémákkal, részben pedig tanulmányainak késői megkezdésével magyarázott.[5]
Az 1999. június 13-i országos választások után (amelynek során megválasztották Mons-Soignies képviselőjének), Di Rupo volt a kormányalakítási tárgyalások egyik főszereplője, amelynek eredményeként megalakulhatott Guy Verhofstadt szocialista-liberális-zöld kormánya (a pártok színei – piros, kék és zöld – alapján szivárványos kormánynak is nevezték). Di Rupo azonban nem lett a szövetségi kormány tagja, hanem július 15-től a vallon régió kormányának miniszterelnöke lett és regionális szinten is megalkotta a szocialista, a liberális és a zöld pártok koalícióját.
1999 októberében a PS tagjai megválasztották a párt elnökének – három másik jelölttel szemben a 40 000 szavazat 71%-át kapta. Ugyanezen év novemberében lett a Szocialista Internacionálé alelnöke. 2000. április 4-én lemondott miniszterelnöki posztjáról, hogy a PS átszervezésének és modernizálásának szentelje magát.
Mons polgármestereként
2000. október 8-án a helyi önkormányzati választásokon a PS nagy sikert aratott – Monsban megkapta a szavazatok 61,35%-át[6] és ezt követően Di Rupo lett Mons polgármestere. 2002-ben II. Albert kinevezte államminiszternek.
A 2003-as országos választásokon a Di Rupo vezette PS jelentős sikert aratott Vallóniában és Brüsszelben is. Di Rupot megválasztották a hainaut-i választókerület képviselőjének. 2003. május 21-én II. Albert király kinevezte informatuer-nek, azaz megbízta a kormányalakítással. Di Rupo tárgyalásai eredményeként alakult meg 2003 júliusában az ún. ibolya kormány, amelyben a szocialisták és a liberális pártok kaptak helyet, de továbbra is Verhofstadt maradt a miniszterelnök.
2005. október 6-án ismét elfoglalta a vallon miniszterelnöki tisztséget, miután Jean-Claude Van Cauwenberghe, aki 2000-ben tőle vette át a posztot, lemondott. A regionális szinten nem követte az országos koalíciót, hanem a kereszténydemokrata cdH-val lépett koalícióra. Mivel a miniszterelnökség és a szocialista párt vezetése lényegében minden idejét felemésztette, a monsi polgármesteri tisztséget előbb helyettese, Jean-Claude Carpentier, majd annak halála után Richard Biefnot önkormányzati képviselő látta el.
A 2006. október 8-i helyi önkormányzati választásokon Monsban a PS közel 10% százalékkal kevesebb szavazatot kapott és három képviselői helyet elvesztett, Di Rupo-ra pedig közel 30%-kal kevesebben szavaztak, mint 2000-ben. Ennek ellenére sikerült megtartania mind a vallon miniszterelnöki tisztséget, mind Mons polgármesteri posztját (ahol Catherine Houdart helyettesítette).
Vereség, válság, újraválasztás 2007-ben
A 2007-es országos választások a PS vereségét hozták: a vallon régióban a szavazatok 29,5%-ával a második helyre csúsztak vissza a 31,2%-kal első Reform Mozgalom (Mouvement Reformateur) mögé. Mivel a PS vereségét többek között a párt helyi szervezeteit megrázó korrupciós botrányok okozták, július 11-én Di Rupo bejelentette, hogy felfüggesztette a Charleroi városban működő szocialista pártszervezetet és lemondásra szólította fel a polgármester Léon Casaert-et és minden szocialista helyi képviselőt (amire másnap, 12-én került sor).
Június 13-án a PS régi elnöke, Guy Spitaels felszólította Di Rupot, hogy hagyjon fel a pozíciók halmozásával és döntse el, mi akar lenni: szocialista pártelnök, monsi polgármester vagy vallon miniszterelnök. Másnap, 14-én Di Rupo bejelentette, hogy harcba száll a pártelnöki tisztségért (a választást októberről júliusra hozták előre a választási vereség miatt) és azt hogy lemond a miniszterelnökségről, ahogy megválasztják. 2007. július 11-én a korrupciós botrányok ellenére a szocialista párt 89,5%-os többséggel ismét megválasztotta elnökének.[7] Ígéretéhez híven 19-én lemondott a vallon miniszterelnökségről Rudy Demotte javára, de továbbra is megtartotta helyét a belga képviselőházban és továbbra is Mons polgármestere maradt.
A 2007-es választások után hat hónapig tartottak a kormányalakítási tárgyalások a vallon és flamand pártok között, hogy megalakítsák narancskék koalíciót liberális, kereszténydemokrata és flamand nacionalista pártok részvételével. A tárgyalások elhúzódása súlyos intézményi válságot okozott Belgiumban. A válságot csak 2007. december 21-én a PS bevonásával lehetett megoldani és megalakult Guy Verhofstadt 3. kormánya (és amely csak a következő év március 28-ig működött).
Visszatérés 2009-ben
A 2009. június 7-i országos választásokon a PS visszaszerezte korábbi elsőségét Vallóniában és a kereszténydemokratákkal, illetve a zöldekkel alakított koalíciós kormányt. Di Rupo ekkor Rudy Demotte-ot nevezte ki a vallon régió és a Belgiumi Francia Közösség elnökének. Di Rupo lemondott a belga képviselőházi helyéről, hogy a vallon régió parlamentjének képviselője lehessen.
A 2010-es választások és a kormányalakítási válság
A 2010. június 13-án tartott előrehozott parlamenti választások során a PS megőrizte elsőbbségét a vallon régióban és országos szinten a szocialista pártok között. Di Rupo a választások után lemondott képviselői helyéről a vallon parlamentben, hogy el tudja foglalni helyét a belga képviselőházban. 2010. július 8-án II. Albert megbízta DI Rupot, hogy vezesse a kormányalakítási tárgyalásokat, miután a flamand nacionalista Bart De Wever nem járt sikerrel.[8]
Azonban 2010. augusztus 29-én Di Rupo bejelentette lemondását, de a király nem fogadta el és utasította, hogy találjon megoldást szövetségi szintén két égető problémára: a Brüsszel-Halle-Vilvoorde választókerület és Brüsszel finanszírozásának kérdésére.[9] Az utolsó tárgyaláson Di Rupo javaslatát azonban a flamand nacionalista pártok, a CD&V és De Wever pártja, az N-VA elutasította és ekkor már II. Albert is elfogadta Di Rupo lemondását.
2011. május 16-án kérte fel ismét II. Albert Di Rupot, hogy vezesse le a belga szövetségi állam reformját célzó tárgyalásokat és ezt követően alakítson kormányt. Di Rupo ekkor az országos szinten jelentős kilenc párt vezetőivel egyeztetett.[10] Időközben, május 28-án a szavazatok 96,7%-ával újból megválasztották a PS elnökének.
Di Rupo július 4-én adta át jelentését a királynak, amelyben felvázolta a reformtervezetet. Három nappal később azonban De Wever elutasította a tervet és elhagyta a tárgyalóasztalt. Szeptember 14-én Di Rupo vezetésével a maradék nyolc párt újrakezdte a tárgyalásokat az intézményi és pénzügyi reformról és október 13-án Di Rupo felvázolta II. Albertnak a kialakult kompromisszumot és az általa kialakított kormány összetételét: a vallón szocialista PS és a flamand szocialista Sp.a párt, a liberális MR (frankofón) és Open VLD (flamand), illetve a kereszténydemokrata CDH (vallon) és CD&V (flamand). A zöld Ecolo és Groen! pártok kimaradtak a kormányból, mivel az Open VLD nem vállalta velük az együttműködést.[11]
November 21-én Di Rupo ismét bejelentette lemondását, mivel továbbra sem sikerült megállapodást találni a szövetségi költségvetés reformjára. II. Albert ismét elutasította a lemondást és felkérte Di Rupot, hogy fejezze be a kormányalakítási tárgyalásokat. November 26-án sikerült megegyezésre jutni és a király felkérte Di Rupot a kormányalakításra.[12][13]
Miniszterelnöksége
2011. december 6-án tette le miniszterelnöki esküjét II. Albert előtt, és másnap, december 7-én jelentette be kormánya összetételét.
A Di Rupo-kormány összetétele
| Poszt | Név | Párt | Nyelv | |
|---|---|---|---|---|
| Miniszterelnök | Elio Di Rupo | PS | Vallon | |
| Miniszterek | ||||
| Miniszterelnök-helyettes Pénzügyminiszter Közigazgatási miniszter | Steven Vanackere | CD&V | Flamand | |
| Miniszterelnök-helyettes Külügyi, külkereskedelmi és európai ügyekért felelős miniszter | Didier Reynders | MR | Vallon | |
| Miniszterelnök-helyettes Gazdasági, fogyasztóvédelmi és az Északi-tengerért felelős miniszter | Johan Vande Lanotte | SP.A | Flamand | |
| Miniszterelnök-helyettes Nyugdíjügyi miniszter | Vincent Van Quickenborne | Open VLD | Flamand | |
| Miniszterelnök-helyettes Belügyminiszter | Joëlle Milquet | CDH | Vallon | |
| Miniszterelnök-helyettes Szociális és közegészségügyi miniszter A Beliris projektért és a szövetségi kulturális intézetekért felelős miniszter | Laurette Onkelinx | PS | Vallon | |
| A középosztályért, a kis- és középvállalkozásokért és a mezőgazdaságért felelős miniszter | Sabine Laruelle | MR | Vallon | |
| Honvédelmi miniszter | Pieter De Crem | CD&V | Flamand | |
| Állami vállalatokért, kutatáspolitikáért és a fejlesztési együttműködésért felelős miniszter Nagyvárosokért felelős miniszter | Paul Magnette | PS | Vallon | |
| Igazságügy miniszter | Annemie Turtelboom | Open VLD | Flamand | |
| Költségvetési és adminisztrációs reformért felelős miniszter | Olivier Chastel | MR | Vallon | |
| Foglalkoztatásügyi miniszter | Monica De Coninck | SP.A | Flamand | |
| Államtitkárok | ||||
| Környezetvédelmi, energiaügyi és mobilitásügyi államtitkár A belügyminiszter mellett Az intézményi reformokért felelős államtitkár A miniszterelnök mellett | Melchior Wathelet | CDH | Vallon | |
| Szociális ügyekért, családokért és mozgássérültekért felelős államtitkár A szociális miniszter mellett | Philippe Courard | PS | Vallon | |
| Az intézményi reformokért felelős államtitkár A miniszterelnök mellett Épületgazdálkodásért felelős államtitkár A pénzügyminiszter mellett | Servais Verherstraeten | CD&V | Flamand | |
| Menekültügyi, bevándorlásügyi és integrációs államtitkár Az igazságügy miniszter mellett | Maggie De Block | Open VLD | Flamand | |
| A közigazgatásért és a közszolgálati reformért felelős államtitkár A pénzügyminiszter mellett | Hendrik Bogaert | CD&V | Flamand | |
| A szociális és adócsalás elleni küzdelemért felelős államtitkár A miniszterelnök mellett | John Crombez | SP.A | Flamand | |
Magánélete
Di Rupo homoszexualitását 1996-ban vállalta fel, miután a Dutroux-ügyben Olivier Trusgnach, egy fiatal homoszexuális azzal vádolta meg, hogy még gyermekként szexuális kapcsolatra lépett vele. A vád alól Di Rupót végül felmentették.[14] Amikor az újságírók megkérdezték homoszexuális-e, így válaszolt: „Igen, és?”[15] Ebben az időszakban nyíltan beszélt szexuális orientációjáról, ami saját bevallása szerint példát mutatott.[16]
Di Rupo az első belga politikusa, aki felvállalta homoszexualitását, és az Európai Unió tagállamainak első meleg miniszterelnöke.[17] Az izlandi Jóhanna Sigurðardóttir után Di Rupo a világon a második miniszterelnök (és az első férfi ezen a poszton), aki felvállalta homoszexualitását.[18][19]
Jegyzetek
További információk
- (franciául) Elio Di Rupo hivatalos blogja Archiválva 2011. december 20-i dátummal a Wayback Machine-ben
- (franciául) Elio Di Rupo életrajza a PS oldalán Archiválva 2011. december 16-i dátummal a Wayback Machine-ben
- További irodalom
- Chantal Samson & Livio Serafini. Elio Di Rupo : de la chrysalide au papillon. Éditions Luc Pire, Bruxelles (1997) OCLC 53233672
- Claude Demelenne. Pour un socialisme rebelle : suivi d'un entretien avec Elio Di Rupo. Vista, Bruxelles (2002) OCLC 77346027
- Elio Di Rupo. Le progrès partagé. Éditions Luc Pire, Bruxelles (2003) ISBN 978-2-87415-313-6
- Robert Falony & Xavier Mabille. Le Parti socialiste : un demi-siècle de bouleversements - De Max Buset à Elio Di Rupo. Éditions Luc Pire, Bruxelles (2006) OCLC 66373709