Jean-Andoche Junot

Ifjúsága

Paraszti családból származott. Jogtudományt tanult Dijonban, de a francia forradalom után, 1791-ben beállt katonának a Côte-d’Or-i önkéntes zászlóaljba. Az osztrákok ellen vívott La Glisuelle-i csatában (1792. június 11-én) egy kardvágástól megsebesült. A gránátosok őrmestereként került Toulonba.

Bonaparte segédtisztje

1793-ban Toulon ostrománál találkozott Napoléon Bonaparte tábornokkal, aki maga mellé vette titkárnak, majd segédtisztnek. E minőségében Junot elkísérte a tábornokot az 1796–1797-es itáliai hadjáratba, és 1798–1799 között a egyiptimi–szíriai hadjáratba is.

Bonaparte tábornok 1799-ben hazatért Franciaországba, hogy államcsínnyel megdöntse a direktóriumot. Parancsára Junot is elindult vissza, de a hazaúton a brit flotta elfogta. Csak 1800. június 14-én érkezett vissza Párizsba, így nem kísérhette el Bonapartét a második itáliai hadjáratba.^[1] 1800. július 27-én Napoléon Bonaparte, a köztársaság első konzulja Junot-t nevezte ki Párizs helyőrségének parancsnokává.

• 
  Junot 1792-ben, gránátosi egyenruhában
• 
  Felesége, Laure-Adelaide Constance de Permon
• 
  Junot tábornok és felesége, Laure-Adelaide

1800. augusztus 30-án Junot feleségül vette Laure-Adelaide Constance de Permon-t (1784–1838), a korabeli párizsi aranyifjúság tagját, divatos költő- és írónőt.

Egyszer fenn, egyszer lenn

1801-ben dandártábornokká léptették elő. Közelebbről nem ismert kihágásai miatt azonban elvesztette Bonaparte feltétlen bizalmát. 1804-ben a könnyű lovassági fegyvernem vezénylő tábornokává (colonel général des hussards).. Ugyanebben az évben Junot megkapta a Francia Becsületrend 2. (lovag-parancsnoki) fokozatát. De a császár 1804-ben kihúzta a nevét a francia tábornaggyá (maréchal de France) kinevezendők kistájáról. A csalódott Junot meggondolatlanul hangot adott elégedetlenségének, erre a császár 1805 márciusában eltávolította az udvartól és Portugáliába küldte nagykövetnek.^[1]

A harmadik koalíciós háborúra készülve Junot-t hamarosan visszavezényelték a hadsereghez. 1805. december 2-án kitüntetéssel harcolt az austerlitzi csatában, de a császártól most sem kapta meg az elvárt elismerést, a marsalli kinevezést. Ismét konfliktusba került a császárral. Jacques-Rose Récamier bankárnak és feleségének, az ellenzéki értelmiséget maga köré gyűjtő, rendőri megfigyelés alatt álló Juliette Récamier-nek védelmezőjeként kompromittálta magát. A „megtévedt” tábornokot Napóleon Parmába küldte, hogy ott leverjen egy lázadást.^[1]

Feladatát elvégezve visszatért Párizsba. 1806. július 19-én Napóleon ismét kinevezte Párizs katonai kormányzójává. A becsvágyó Caroline Bonaparte, Napóleon húga, Murat marsall felesége őt is befolyása alá vonta, más kulcspozícióban lévő politikusokhoz, Talleyrand-hoz és Fouché-hoz hasonlóan. 1807-ben Junot óvatlanul megszellőztette viszonyukat. Kegyvesztetté vált, a császár eltávolította az udvarból, ezúttal a Portugália elleni hadjáratba küldte.^[1]

A félszigeti háborúban

Kinevezték a Salamanca mellett állomásozó francia és spanyol csapatok parancsnokává, amelyeket a fontainebleau-i spanyol–francia szerződés értelmében Portugália megszállására állítottak fel és képeztek ki. 1807 októberében Junot ezekkel a csapatokkal bevonult Portugáliába. Rendkívüli nehézségek leküzdése mellett november 24-én elfoglalta Abrantes városát, és november 30-án bevonult Lisszabonba. A sikeres hadműveletért a császár 1808. március 19-én Abrantes hercege (duc d’Abrantès) címet adományozta.

1808. augusztus 21-én a Arthur Wellesley tábornok (a későbbi Wellington herceg) vezette brit expedíciós csapatok ellen vívott vimeirói csatában Junot serege vereséget szenvedett. Augusztus 30-án Sintra városában a tábornok megegyezett a brit parancsnokokkal. A sintrai (cintrai) szerződés értelmében a francia megszálló csapatok elhagyhatták Portugáliát, a szerzett hadizsákmányt is megtarthatták, és a csapatokat a brit hadiflotta hajói szállították Franciaországba. A hazaérkező francia csapatok már a következő évben, a Spanyolország elleni háborúban ismét bevetésre kerültek.^[1] (A vimeirói brit győzelem kiaknázásának, a francia–spanyol seregtest megsemmisítésének elmulasztása miatt Wellesley tábornokot és parancsnoktársait hazarendelték, hadi törvényszék elé kerültek, és – bár felmentették őket – közülük csak Wellesley kapott később újabb parancsnoki megbízást).

Junot tábornokot (már Abrantes hercegeként) 1809-ben ismét Spanyolországba küldték, itt részt vett Zaragoza ostromában. Az 1809-es ötödik koalíciós háborúban a németországi fronton a tartalék hadtestet vezényelte. 1810-ben ismét a spanyolországi háborúba küldték, André Masséna tábornok parancsnoksága alá, akivel rossz viszonyban állt. A hadjárat kudarcnak bizonyult, 1811. január 19-én a Rio Mayor folyó melletti csatában Junot-t puskagolyó találta el a homlokán. Súlyosan megsebesült, hazaszállították Franciaországba, életben maradásához kevés reményt fűztek.^[1]

Az orosz hadjáratban

Mégis felgyógyult, és 1812-ben ismét szolgálatba állt. Az oroszországi hadjáratban a VIII. császári hadtest, a vesztfáliai királyi csapatok parancsnokságával bízták meg. Augusztus 18-19-én a véres valutyinói csatában Junot csapatainak hátba kellett volna támadniuk a megroppant orosz erőket, de Junot megtagadta a támadási parancsot, még Murat személyes utasítása ellenében is. Tétlensége miatt jelentős orosz erők kerülték el a megsemmisítést vagy fogságba esést. Napóleon nyomban leváltotta a parancsnokságról, döntésképtelenség és parancsnoki alkalmatlanság miatt. A döntés és indoklása bekerült a Grande Armée hadinaplójába. Junot minden reakció nélkül fogadta a megaláztatást. Ekkor tapasztalták rajta a viselkedés-zavar első nyilvánvaló tüneteit. Az 1812. szeptember 17-i borogyinói csatában viszont dicséretesen helytállt a VIII. hadtest élén. Nem ismeretes, hogy kezdődő elmebetegségét a valutyinói ütközet szörnyű emberveszteségével való szembesülés, vagy korábbi hadszíntéri fejsérülései, vagy más okok idézték-e elő.

Utolsó éve

1813. február 20-án Napóleon elvette tőle a hadtest-parancsnokságot, de még egy utolsó megbízást adott neki: kinevezte őt az 1809-ben megszervezett Illír tartományok főkormányzójává (gouverneur général). Betegsége súlyosbodott, kitörései sűrűsödtek, egy alkalommal ruhátlanul jelent meg egy bálon, pusztán kitüntetéseit viselve. Szigorú felügyelet alatt hazaszállították apjától örökölt házába, a dél-franciaországi Montbard-ba. 1813. július 29-én elmezavarában kiugrott az ablakon és meghalt. Montbard temetőjében nyugszik.^[1]

Özvegye, Laure-Adelaide Junot, Abrantes hercegnéje, maga is excentrikus személyiségű író- és költő, a császárság bukása után elvesztette udvarhölgyi státusát. Adósságait nehezen törlesztette, 1828-ban (sok más után) az ifjú Honoré de Balzac szeretője lett.^[2] Balzac támogatásával megírta emlékiratait, melyeket 1831 és 1835 között 18 kötetben adtak ki.^[3] Irodalmi sikerei ellenére szegénységben hunyt el 1838-ban. A párizsi Montmartre-i temetőben nyugszik.^[forrás?]

• Andoche Junot, Duke of Abrantes. Encyclopedia Britannica, 11th ed., 1911.. [2006. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. január 19.) (angolul)