Rennell-szigeti csata

A guadalcanali hadjárat 1942. augusztus 7-én vette kezdetét, amikor szövetséges (főleg amerikai) csapatok szálltak partra Guadalcanal és Tulagi szigetein, valamint a Florida-szigeteken (mind a Salamon-szigetcsoport tagjai). A szigetek elfoglalása több okból is stratégiai fontosságú volt: japán bázisok létrehozásának megakadályozása, az új-guineai hadjárat támogatása, a rabauli japán támaszpont elleni támadás előkészítése, az USA és Ausztrália közötti hajózási útvonalak védelme.^[6]

A guadalcanali tengeri csata (november 12-15.) után a japán haditengerészet rombolói és tengeralattjárói csak a legszükségesebb ellátmányt és kisszámú utánpótlást voltak képesek eljuttatni a szigetre a Guadalcanalon lévő Henderson repülőtérről felszálló szövetséges vadászgépek, valamint a közelben tartózkodó amerikai repülőgép-hordozók miatt.^[7] Az akadozó hadtáp 1942 december elején már komoly problémát jelentett, a napi 50 fős veszteség egy részét betegségek és alultápláltság áldozatai tették ki.^[8]

December 12-én a japán haditengerészet javasolta Guadalcanal kiürítését. Bár a hadsereg vezetői közül egyesek továbbra is bíztak a sikerben, s így ellenezték a visszavonulást, a birodalmi hadvezetés a császár beleegyezésével 1942. december 31-én parancsba adta a teljes csapatkivonást és egy új védelmi vonal létesítését Új-Georgián.^[9]

A Ke hadműveletnek elnevezett akció 1943. január 14-én kezdődött,^[10] és fontos részét képezte a légi fölény megteremtése a január 28-án induló evakuáció alatt.^[11]

A szövetségesek a Ke előkészületeit újabb japán támadás előzményének vélték.^[12] William Halsey admirális, a guadalcanali hadjáratban részt vevő szövetséges csapatok parancsnoka a helytelenül értelmezett helyzetet megpróbálta kihasználni egy felettesei által sürgetett feladat végrehajtására: az 1. tengerészgyalogos hadosztály felváltására, amely az augusztusi partraszállás óta harcolt a szigeten.^[13] Halsey a feltételezett japán támadás alatt le akarta kötni a hadihajók figyelmét, hogy azok ne zavarhassák meg a csapatok cseréjét lebonyolító konvojt.^[14] A január 29-én a Salamon-szigetek déli vizeire küldött, öt akcióegységbe rendezett amerikai erő 2 repülőgép-hordozóból, 2 kis méretű kísérő repülőgép-hordozóból, 3 csatahajóból, 12 cirkálóból és 25 rombolóból állt.^[15]

A hadihajók előtt haladt a 4 szállítóhajó 4 romboló védelme mellett (Task Group 62.8).^[16]

A csapatszállító konvoj előtt, a Rennell-sziget és Guadalcanal között helyezkedett el egy Robert C. Giffen ellentengernagy parancsnoksága alatt álló támogató egység (Task Force 18): a Wichita, Chicago és Louisville nehézcirkálók; a Montpelier, Cleveland és Columbia könnyűcirkálók; a Chenango és Suwanne kísérő repülőgép-hordozók; valamint nyolc romboló.^[17] A TG 62.8 és a TF 18 mögött 400 km-rel haladt az Enterprise támadó repülőgép-hordozó és kísérete. A térségben lévő további hordozó és csatahajó egységek az Enterprise mögött 240 km-rel voltak.

Giffen ellentengernagy és nehézcirkálója, a Wichita és a két kísérő repülőgép-hordozó nem sokkal korábban érkezett az észak-afrikai partokról, ahol a Torch hadműveletben vettek részt.^[18] A Chicago is ekkor érkezett vissza a déli-csendes-óceánra a hat hónappal korábbi Savo-szigeti csatában elszenvedett sérülései kijavítása után.^[17]

Január 29-én 21 órakor a TF 18 hajóinak négy Tulagiról érkező rombolóval kellett volna találkoznia, hogy a következő napon velük együtt érjen a Salamon-szigetek közepén északnyugat-délkelet irányban futó Új-Georgia-szoros (a Slot,^[19] ahogy a szövetséges katonák nevezték) Guadalcanaltól északra lévő szakaszára, és fedezze a csapatok partraszállását.^[3]

A Ben Wyatt parancsnoksága alatt álló segéd repülőgép-hordozók azonban túl lassúak voltak (18 csomó, 33 km/h), ezért Giffen 14 órakor hátrahagyta őket két rombolóval, és 24 csomós (44 km/h) sebességgel a találkozási pont felé indult.^[20]

Mivel a szövetséges hírszerzés jelentette, hogy japán tengeralattjárók tartózkodnak a térségben, Giffen olyan alakzatban rendezte el cirkálóit és rombolóit, amely az ezek elleni védekezésre volt a legalkalmasabb, nem pedig a bombázó és torpedóvető repülőgépek ellenire. A cirkálók két, egymástól 2300 méter távolságban lévő oszlopban haladtak. A Wichita, a Chicago és a Louisville a haladási irány szerinti jobb, a Montpelier, a Cleveland és a Columbia a bal szárnyon (ebben a sorrendben). A hat romboló félkör alakban helyezkedett el, 3 km-re a cirkálók előtt.^[3]

Az amerikai hajókat valóban követték tengeralattjárók, így helyzetük és mozgásuk ismert volt a japán tengerészeti főparancsnokság előtt, ami a támadás mellett döntött.^[20] A délután közepén 32 G4M „Betty” torpedóbombázó szállt fel a mundai (Új-Georgia)^[14] és a buka-szigeti repülőterekről.^[21] (Az egyik gép motorhiba miatt visszafordult.^[3])

Támadás január 29-én

Napnyugtakor a TF 18 északnyugati irányban haladt 80 km-re északra a Rennell-szigettől és 160 km-re délre Guadalcanaltól. Több hajó radarja is azonosítatlan repülőgépeket jelzett 100 km-re nyugatra. Giffen tartotta magát a teljes rádiócsendhez, és semmilyen parancsot nem adott.^[17] A sötétedés miatt a légijárőrök visszatértek a két segéd repülőgép-hordozóra, így a hajók fedezet nélkül maradtak.^[22]

A japán torpedóbombázók déli irányban kerülték meg a TF 18-at, hogy a sötétebb keleti égbolt irányából közelíthessenek felé. Az első hullám 16 gépe 19 óra 19 perckor támadott. Az összes kilőtt torpedójuk célt tévesztett, egyiküket pedig lelőtték.^[23]

Giffen úgy vélte, ezzel vége is a támadásnak, és a bombázást gyakori irányváltásokkal elkerülni igyekvő hajókat ismét egyenes vonalba rendelte vissza az eddig követett útvonalra. Az amerikaiak haladását figyelemmel követő japán repülők jelzőfények ledobásával segítették a következő támadást.^[24]

A második hullám 19 óra 38 perckor indult. A Chicagót két találat teljesen megbénította; a Wichitát eltaláló egyetlen torpedó nem robbant fel; az amerikaiak pedig két bombázót lőttek le. 20 óra 8 perckor Giffen hátramenetbe parancsolta a hajókat, és lelassította őket 15 csomós (28 km/h) sebességre, valamint beszüntettette a légvédelmi tüzet, így a japánok elvesztették őket szem elől, és 23 óra 35 perckor visszavonultak.^[23] A sötétben a Louisville-nek sikerült elvontatnia a Chicagót déli irányban, a TF 18 többi hajójától kísérve.^[25]

Támadás január 30-án

Halsey rögtön lépéseket tett a megsérült Chicago védelmére: figyelmeztette a kísérő hordozókat, hogy napfelkeltekor azonnal küldjék fel légijárőreiket, és utasította az Enterprise-t és kíséretét, hogy közelítsen a TF 18 felé, egyesítse saját légijárőreit a már levegőben lévőkkel, és a flotta vontatóhajóját, a Navajót a Louisville felváltására küldte, ami reggel 8 órakor meg is történt.^[24]

Napfelkelte és 14 óra között számos japán felderítő közelítette meg a TF 18-at. Bár mindegyiket elüldözték az amerikai gépek, mégis sikerült meghatározniuk a Chicago helyzetét. 12 óra 15 perckor 11 „Betty” torpedóbombázó támadta meg a sérült cirkálót. Az amerikaiak tudtak az érkezésükről, mert egy Salamon-szigeteki ausztrál katonai hírszerző (a csendes-óceáni szigeteken tevékenykedő Coastwatchers tagja) figyelmeztette őket, 16 órára becsülve az érkezési idejüket. Ennek ellenére Halsey a cirkálókat a Chicago hátrahagyására utasította, és Efate kikötője felé küldte, amit 15 órakor értek el. A Chicagót és a Navajót csupán hat romboló védte.^[26]

15 óra 40 perckor az Enterprise 69 km-re volt a Chicagótól, de tíz légijárőrje már a sérült hajót vigyázta. Négyük üldözőbe vett és lelőtt egy felderítő „Betty” bombázót. 15 óra 54 perckor az Enterprise radarja ellenséges gépeket jelzett, amiknek fogadására újabb tíz repülőt akartak küldeni, a segéd repülőgép-hordozókon azonban problémák adódtak az indítással, így ezek a gépek lekésték a harcot.^[27]

Elelinte úgy tűnt, a „Betty”-k az Enterprise-t akarják megtámadni, de miután hat gép tüzelni kezdett rájuk, a Chicago felé fordultak. Négy másik gép üldözni kezdte őket, amint elérték a Chicagót kísérő rombolók légvédelmi tüzét. A vadászgépek és a tüzérek nyolcat lelőttek közülük, de ezek többsége le tudta dobni a torpedóit, mielőtt lezuhant.^[28]

Az egyik torpedó a La Vallette romboló elülső gépházát találta el, 22 ember halálát és komoly károkat okozva. A Chicago négy újabb találatot kapott, egyet a híd előtt, a többit a műszaki helyiségekben. Ralph O. Davis kapitány elrendelte a hajó elhagyását. A Chicago fara süllyedni kezdett, és 20 perc múlva víz alá került. A Navajo és a rombolók 1049 túlélőt mentettek ki,^[29] a legénység 62 tagja azonban életét vesztette.^[30]

Az utolsó japán torpedóbombázó hullám már nem találta meg az amerikai hajókat. A Navajo elvontatta a La Vallette-et, a TF 18 megmaradt hajói pedig incidens nélkül elérték Espiritu Santo szigetét.^[31]

A japán győzelmet ünneplő híradások egy „csatahajó” és „három cirkáló” elsüllyesztéséről szóltak.^[32] Az amerikai hadsereg ugyanakkor megpróbálta visszatartani a Chicago elsüllyesztésének hírét; Chester Nimitz admirális, a csendes-óceáni erők parancsnoka azzal fenyegetőzött, hogy „lelövi” azt, aki kiszivárogtatja a sajtónak. Halsey és Nimitz Giffent hibáztatta a vereség miatt, ezt az ellentengernagy teljesítményéről szóló hivatalos értékelésbe is beleírták.^[33] Ezen túl azonban a csatának nem volt hatása Giffen karrierjére – 1943-44-ben is vezetett szövetséges csatahajókból és cirkálókból álló akciócsoportokat a Csendes-óceánon, később pedig altengernaggyá léptették elő.^[34]

A csata alatt és után (január 30-31.) a vadászgépektől nem zavart szövetséges szállítóhajók sikeresen lecserélték a guadalcanali tengerészgyalogos hadosztályt friss egységekre.

A várt támadásra készülve a Korall-tengeren szövetséges erőket vontak össze.^[32] Hogy nem lesz offenzíva, és hogy a csata célja a japán csapatok kivonásának fedezése volt, csak a Ke hadművelet lezárulása után vált világossá a szövetségesek előtt.^[10] A kimenekített japán erők közül sok fontos szerepet játszott a Salamon-szigeteki hadjárat további csatáiban.

• Crenshaw, Russell Sydnor. South Pacific Destroyer: The Battle for the Solomons from Savo Island to Vella Gulf. Naval Institute Press (1998). ISBN 1-55750-136-X 
• Dull, Paul S.. A Battle History of the Imperial Japanese Navy, 1941–1945. Naval Institute Press (1978). ISBN 0-87021-097-1 
• Frank, Richard B.. Guadalcanal: The Definitive Account of the Landmark Battle. New York: Penguin Group (1990). ISBN 0-14-016561-4 
• McGee, William L.. The Six-Month Struggle for Guadalcanal, The Solomons Campaigns, 1942–1943: From Guadalcanal to Bougainville—Pacific War Turning Point, Volume 2 (Amphibious Operations in the South Pacific in WWII). BMC Publications (2002). ISBN 0-9701678-7-3 
• Morison, Samuel Eliot. Chapter 15, The Struggle for Guadalcanal, August 1942 – February 1943, vol. 5 of History of United States Naval Operations in World War II. Boston: Little, Brown and Company (1958). ISBN 0-316-58305-7 

A Wikimédia Commons tartalmaz Rennell-szigeti csata témájú médiaállományokat.

• Chen, C. Peter: Battle of Rennell Island. World War II Database, 2004 – 2006. [2006. március 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. július 13.)
• Hough, Frank O.; Ludwig, Verle E., and Shaw, Henry I., Jr.: Pearl Harbor to Guadalcanal. History of U.S. Marine Corps Operations in World War II. (Hozzáférés: 2006. május 16.)
• McComb, David W.: Battle of Rennell Island. Destroyer History Foundation, 2008. (Hozzáférés: 2008. április 16.)
• Wukovitz, John: Battle of Rennell Island: Setback in the Solomons. TheHistoryNet.com, 2006. (Hozzáférés: 2006. július 13.) — Article originally printed in World War II magazine.

• Roscoe, Theodore. United States Destroyer Operations in World War II. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press (1953 (Ninth printing, 1986)). ISBN 0-87021-726-7 
• Stafford, Edward P., Paul Stillwell (Introduction). The Big E: The Story of the USS Enterprise. Naval Institute Press (2002 reissue). ISBN 1-55750-998-0