Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2023-49-1

A weimari köztársaság (németül: Weimarer Republik) a németországi monarchia államrendszerét 1919-ben felváltó polgári demokratikus, parlamenti képviseletű szövetségi köztársaság történészek által adott neve, melyet Weimar városa után kapott, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlés összeült. Az ország hivatalos elnevezése továbbra is Német Birodalom volt. A köztársaság az első világháborút követő 1918–1919-es német forradalomban alakult ki.

Az 1919-es januári választások alapján Weimarba összehívott nemzetgyűlés Friedrich Ebertet, a legerősebb párt, a Németország Szociáldemokrata Pártja vezetőjét megválasztotta köztársasági elnöknek, Philipp Scheidemann (SPD) vezetésével koalíciós kormányt alakított, megszövegezte az ún. weimari alkotmányt, amit ugyanazon év augusztus 11-én fogadtak el. Ez hiányosságai ellenére a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt, amely széleskörű polgári szabadságjogokat biztosított. A köztársaság stabilizálása éveket vett igénybe, számos bal- és jobboldali próbálkozás volt a megdöntésére, például a Bajor Tanácsköztársaság (1919), a Ruhr-felkelés (1920), a Kapp-puccs (1920) és a müncheni sörpuccs (1923). Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés nagyarányú területvesztéssel és rendkívül súlyos jóvátételi törlesztéssel büntette Németországot. A gazdaság az összeomlás szélén állt, az infláció elszabadult. A német járadékmárka bevezetése és a Dawes-terv rendezte a jóvátétel ügyét, és az amerikai hitelek elindították a gazdasági fejlődést, amely néhány év alatt a világ legnagyobb termelékenységnövekedését produkálta. Külpolitikai téren a rapallói egyezmény (1922) a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést, míg a locarnói egyezmény (1925) a határok garantálásával az európai megbékélést és Németországnak a Nemzetek Szövetségébe való felvételét (1926) szolgálta. Friedrich Ebert köztársasági elnök halála (1925) után Paul von Hindenburg töltötte be a tisztséget.

A köztársaság első komolyabb válságjelét az jelentette, amikor 1928-ban a két legnagyobb szavazóbázissal rendelkező polgári párt, a Német Nemzeti Néppárt és a Centrumpárt vezetésében jobbratolódás következett be. A DNVP elnöke a szélsőjobboldali Alfred Hugenberg lett, míg a Centrumpártban növekedett Heinrich Brüning és Franz von Papen politikai befolyása. A nagy gazdasági világválság (1929) kirobbanása következtében magasba szökött a munkanélküliség, az Adolf Hitler által vezetett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt támogatottsága gyors ütemben megnőtt. Az 1930-as választásokon a második legerősebb, míg az 1932-es választásokon a legerősebb párttá vált. A köztársaság kormányzása csak az alkotmány rendkívüli jogköröket biztosító 48. törvénycikkének egyre gyakoribb alkalmazásával volt lehetséges. Végül az újraválasztott Hindenburg 1933. január 30-án Hitlert bízta meg kormányalakítással, aki rövid idő alatt felszámolta a köztársaság demokratikus törvényeit, intézményeit, kiépítette a totális nemzetiszocialista diktatúrát, az úgynevezett Harmadik Birodalmat. A weimari alkotmányt formálisan soha nem vonták vissza, de a nemzetiszocialista többségű törvényhozás már tevékenysége legelején jelentéktelenné tette.