Tokugava Josinobu

Josinobu a Mito han területén született Tokugava Nariaki hetedik fiaként, Macudaira Sicsiróma néven.^[2] Mito a goszanke, vagyis a Tokugava család három sógunná választható ágának egyike volt. Kemény nevelésben részesült, spártai körülmények és szoros felügyelet alatt nevelték fel.^[3] Irodalmi és harcművészeti oktatást kapott, valamint megtanították a politika és a kormányzás alapelveire.^[4]

Apja ösztönzésére Sicsirómát örökbe fogadta a Hitocubasi-Tokugava család, hogy nagyobb esélye legyen sógunná válni.^[5] 1847-ben ő lett a család feje, és ugyanebben az évben kapott udvari rangot és pozíciót, valamint felvette a Josinobu nevet.^[6] Tokugava Ieszada, a 13. sógun halála után Josinobut lehetséges örökösnek tartották számon.^[7] Támogatói felnőtt korát, a családi ügyek intézésében már addig felmutatott képességeit és rátermettségét hozták fel mellette szóló érvként, azonban az utódlási harcból az Ii Naoszuke által vezetett párt került ki győztesen és az ő jelöltjük, a Kii-Tokugava házból származó, még gyermekkorú Tokugava Jositomi lett az új sógun, Iemocsi néven.^[8] Nem sokkal később, az anszei tisztogatás során Josinobut és támogatóit házi őrizetbe helyezték,^[9] Josinobut pedig kényszerítették, hogy lemondjon a Hitocubasi-családcsaládfői pozíciójáról.

Ii Naoszuke a sóguni kormányzat konzervatív frakciójának vezetőjeként próbálta a sóguni tekintélyt helyreállítani, az egység érdekében pedig keményen lépett fel politikai ellenfeleivel szemben (Anszei-tisztogatások), amellyel persze sok ellenséget szerzett magának. Az ellene 1860-ban elkövetett s az életét követelő merénylet után Andó Nobumasza lett a kormány vezetője, aki ellen szintén merényletet követtek el 1862-ben, amit bár túlélt, a politikai karrierjének vége lett.

Ezt követően a sóguni kormány válsághelyzetében előretörtek a reformpártiak, Josinobut visszahelyezték a Hitocubasi-család élére és a sógun védelmezője (将軍後見職; Hepburn: shōgun atomi-shoku^?, ’sógun atomi-soku’) pozíciójára jelölték, amelyet nem sokkal később meg is kapott.^[10] Ezzel egy időben két legközelebbi szövetségese, Macudaira Josinaga és Macudaira Katamori szintén magas pozíciókba kerültek; Josinaga lett a politikai ügyek vezetője (政治総裁職; Hepburn: seiji sōsai shoku^?, ’szeidzsi szószai soku’),^[11] Katamori pedig Kiotó védelmezője (京都守護職; Hepburn: Kyoto Shugoshoku^?, ’Kjóto sugosoku’).^[12] Hárman közösen sokat tettek azért, hogy a politikai feszültséget megszüntessék Kiotó térségében és szövetségesek gyűjtöttek a Csósú han lázadásának leverésére. Egyúttal a császári ház és a sógunátus közötti kibékülést hirdető kóbu-gattai párt fontos tagjaivá váltak.^[13] 1864-ben Josinobu vezette a császári palota védelmét és főként Aizu és Szacuma csapatainak segítségével legyőzte a Csósú han erőit, amelyek a palota Hamaguri kapujánál akartak betörni.^[14]

Iemocsi 1866-os halálát követően Josinobut választották meg utódjául, aki a bakufu 15. sógunja lett.^[15] Ő volt az egyetlen olyan sógun, aki egész uralkodása alatt nem tartózkodott Edo területén, sógunként sosem járt az edói várban.^[16] Miután átvette a hatalmat, azonnal jelentős változtatások történtek, mivel jelentős kormányzati lépésekre került sor a sógunátust megerősítő reformok bevezetése érdekében. A diplomácia területén szakított az addigi szokással, ami a külföldi diplomatákat a japán szokás szerint tatamin térdelésre kényszerítette tárgyalás közben. Nyugati stílusú fogadószobában tárgyalt velük székeken ülve, francia szakács által készített ételeket kínálva, ami akkora kontraszt volt a korábbi tapasztalatokhoz képest, hogy a nyugati követek el voltak ragadtatva. Katonailag fontos volt számára a Második Francia Császárság támogatásának megszerzése, a Jokoszuka fegyvergyár létrehozása Leonce Verny alatt és egy francia katonai misszió érkezése, hogy modernizálják a bakufu haderejét.^[17]

A korábban már megreformált sóguni hadsereget és hadiflottát igyekeztek megerősíteni a franciák segítségével és katonai felszerelést vásároltak az Amerikai Egyesült Államoktól.^[18] Sokan úgy tartották, hogy a sógunátus újra megerősödik. Az akkor már a sóguni rendszer ellenfeleinek számító szacumaiak is attól féltek, hogy Josinobu hatalomba kerülése évekkel elodázhatja a sógunátus megdöntését, de ekkor már túl késő volt. Sajátos módon éppen a külföldi diplomaták – akik le voltak nyűgözve a Josinobu által elhozott változásoktól – siettették a bukását: az új helyzetben elővették a korábban már zátonyra futott, bár a szerződésekben szereplő Hjógo (a mai Kóbe) kikötője megnyitásának kérdését, amit a néhai császár határozottan ellenzett, így nem lett belőle semmi. Josinobu két tűz közé szorult: a Kómei császár akaratára hivatkozó és Hjógo megnyitásáról hallani sem akaró belső ellenzéke és a kikötő megnyitását egyre inkább a legfontosabb diplomáciai célként megélő külföldi diplomaták követelései nem voltak kibékíthetőek. Az egyre feszültebb helyzetben a sógun elfogadta a szacumai és csósúi ösztönzésre a toszai uradalom által benyújtott memorandumban foglaltakat és 1867 november 9-én a kiotói Nidzsó-kastélyban összehívott feudális nagyurak előtt lemondott a hatalomról, szimbolikusan visszaszolgáltatva azt a császárnak (taiszei-hókan 大政奉還).

Bővebben: Bosin-háború

A hatalom visszaadása (taiszei-hókan) nyilvánvaló kísérlet volt a sógun részéről, hogy mintegy előremeneküljön, úgy modernizálja a japán politikai vezetést, hogy abban neki magának főszerepe maradjon. A Tokugava család az ország messze legnagyobb földbirtokosa volt, a birtokok urainak nagy részét a korábbi kegyekből fakadó hála kötelezte el feléjük: nem volt alaptalan tehát azt feltételeznie, hogy ha Japánnak új kormánya lesz, annak vezetésére rajta kívül senki mást nem kérhetnek majd fel. Ezt pontosan látta az akkor már a sóguni rendszer ádáz ellenségének számító Szacuma és Csósú birtok vezetése is, ezért úgy döntöttek, lényegében megpuccsolják Josinobut: 1868 január 3-ára gyűlést hirdettek meg a kiotói császári palotába, ahová kizárólag az ügyükkel egyetértő daimjókat és embereiket hívták meg, s amely találkozón részt vett maga a fiatal császár is, mintegy szentesítve minden ott születő döntést. Ezen a találkozón megválasztották az új kormányzatot, amelybe természetesen egyetlen Tokugava-oldali személy sem került be, majd pedig felszólították a Tokugava családot, hogy valamennyi birtokát, amelyeket értelmezésük szerint addig is csak mint császári adományt birtokolhattak, szolgáltassák vissza az uralkodónak. Ez a sóguni család teljes hatalomból való kizárásán túl gyakorlatilag a földönfutóvá tételét is jelentette, joggal nevezhető tehát egyfajta puccsnak, ami érthetően mérhetetlenül felháborította a Tokugava-vazallusok táborát.

Josinobu ellenezte a döntést és tiltakozólevelet írt,^[19] amelyet Aizu, Kuvana és a többi északi han embereinek sürgetésére, valamint a Szacuma-Csósú katonák nagyszámú jelenléte miatt jelentős katonai kísérettel indított útnak a császári udvarba.^[20] Ezt a lépést természetesen minden fél agresszióként fogta fel, tisztában lévén azzal, hogy a levél átadása csak ürügy a Tokugava-csapatok kiotói behatolására, vagyis ezzel a hadmozdulattal el is kezdődött a majd másfél éven át tartó polgárháború.

A Tokugava erők a két, Ószakából Kiotóba vezető úton indultak a császári főváros felé, amelyek közül az egyik Tobán, a másik Fusimin keresztül vezetett - innen a háború első csatájának a neve, Toba-Fusimi ütközet.^[21] Bár a Tokugava haderő létszámbeli fölényben volt, az eltökéltebb és jobban vezetett (az egyik hadoszlop sóguni parancsnokát megvadult lova még a csata elején elragadta, így ő részt venni sem tudott a harcban, a másik pedig az ellenséges erőket meglátva elbarikádozta magát, hagyva, hogy körülvegyék és kifüstöljék onnan) császárpárti haderő megállította, majd visszavonulásra kényszerítette őket.

Josinobu hátrahagyta a csapatait a csata közben, amikor meglátta, hogy a két déli han hadereje császári lobogó alatt harcol és Edóba menekült.^[22] Itt önkéntes házi őrizetbe helyezte magát és kinyilvánította szándékát, hogy alávesse magát a császári udvarnak. Egy békeszerződést kötöttek, amiben Tajaszu Kamenoszukét, az egyik Tokugava-ág fiatal fejét örökbe fogadták és az egész család vezetőjévé tették,^[23] április 11-én az edói várat átadták a császáriaknak,^[24][25] így a város megmenekült a harcoktól.

Kamenoszukéval együtt (aki a Tokugava Ieszato nevet vette fel) Sizuokába költöztek, ahová évszázadokkal korábban Iejaszu is visszavonult. Ieszato az újonnan létrehozott Sizuoka han daimjója lett, azonban pár évvel később elveszítette a címet, amikor a hanokat megszüntették. A hatamotók egy része követte őt ide, többségük nem tudott megfelelő módot találni, hogy eltartsa magát. Ezért sokuk neheztelt Josinobura, néhányan pedig a halálát kívánták.^[26] Josinobu tisztában volt ezzel, és annyira félt a merénylet lehetőségétől, hogy a merénylők megtévesztésére áttervezte alvási szokásait.^[27]

Csendes visszavonultságban élte le életét, különféle hobbikba, mint például olajfestés, íjászat, vadászat, fényképészet és biciklizés merülve.^[28] Josinobu néhány fotóját dédunokája, Jositomo az elmúlt években publikálta.^[29]

1902-ben Meidzsi császár megengedte neki, hogy újra létrehozza a házát, mint a Tokugava-család egyik ága (bekke), és megkapta a legmagasabb nemesi méltóságot, a hercegi címet (kósaku), Japán hűséges szolgálatáért.^[30] 1913. november 21-én 16 óra 10 perckor halt meg és a tokiói Jamanaka temetőben temették el.

A Wikimédia Commons tartalmaz Tokugava Josinobu témájú médiaállományokat.

• Beasley, William G. (1963). The modern history of Japan. (New York: Praeger).
• Borton, Hugh (1955). Japan's Modern Century. (New York: The Ronald Press Company).
• Griffis, William Elliot. (1915). The Mikado: Institution and Person. (Princeton: Princeton University Press).
• Kobiyama Rokurō (2003). Matsudaira Katamori no shōgai. (Tokyo: Shin Jinbutsu Ōraisha).
• Murray, David (1905). Japan. (New York: G.P. Putnam's Sons).
• Sasaki Suguru (1977). Boshin sensō. (Tokyo: Chūōkōron-shinsha).
• Sims, Richard L. (1998). French Policy Towards the Bakufu and Meiji Japan, 1854–95. (London: Routledge).
• Takano Kiyoshi 高野澄 (1997). Tokugawa Yoshinobu: kindai Nihon no enshutsusha 德川慶喜 : 近代日本の演出者. (Tokyo: Nihon Hōsō Shuppan Kyōkai 日本放送出版協会).
• Tokugawa Munefusa 徳川宗英 (2004). Tokugawa Yonhyaku-nen no naisho-banashi 徳川四百年の内緒話 Vol. 1. (Tokyo: Bungei-shunju).
• Tokugawa Munefusa 徳川宗英 (2004). Tokugawa Yonhyaku-nen no naisho-banashi 徳川四百年の内緒話 Vol. 2: Raibaru tekishō hen. (Tokyo: Bungei-shunju).
• Tokugawa Yoshitomo 徳川慶朝 (2003). Tokugawa Yoshinobu-ke ni Yōkoso: Wagaya ni tsutawaru aisubeki "Saigo no Shogun" no Yokogao 徳川慶喜家にようこそ わが家に伝わる愛すべき「最後の将軍」の横顔. (Tokyo: Bungei-shunju). ISBN 4-16-765680-9
• Totman, Conrad (1980). The Collapse of the Tokugawa Bakufu, 1862–1868. (Honolulu: University of Hawai'i Press)
• Treat, Payson J. (1921). Japan and the United States: 1853–1921. (New York: Houghton Mifflin Company).
• Yamakawa Kenjirō (1933). Aizu Boshin Senshi. (Tokyo: Tokyo Daigaku Shuppankai).

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Tokugawa Yoshinobu című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Japán sógunok családfája

Elődje: Tokugava Iemocsi

Japán sógunja 1866–1867

Utódja: nem volt