AEC Routemaster

A Routemastert 1947 és 1956 között fejlesztették ki A. M. M. Durran, Colin Curtis és Douglas Scott vezetésével.^[8][9] Céljuk egy könnyebb, ezáltal üzemanyag-takarékosabb és könnyebben üzemeltethető autóbusz kifejlesztése volt. Végeredményként egy 64 ülőhelyes autóbuszt kaptak, amely háromnegyed tonnával volt könnyebb, mint az előd 56 ülőhelyes RT széria.^[1]

A buszok első feladata a trolibuszok kiváltása, később a régi buszok lecserélése volt. A járművet a London Transport tervezte, a gyártását az Associated Equipment Company és a Park Royal Vehicles végezte.^[10]

A busz szerkezete könnyű alumíniumból készült, hasonló eljárással, mint amit a repülőgépgyártásban alkalmaztak a második világháború során.^[11] A kisebb tömegű szerkezet mellett ekkor használtak először buszon független kerékfelfüggesztést, szervokormányt, automatikus sebességváltót és hidraulikus féket.

A tervezők a hagyományos alvázas helyett önhordó szerkezetet alkalmaztak. Ez azt jelenti, hogy a busz egy első „A” és egy hátsó „B” acélvázból áll, melyeket a busz törzsének alumíniumváza tart egyben. Előbbi tartalmazza a motort, a kormányzást és az első felfüggesztést, míg az utóbbi a hátsó tengelyt és felfüggesztést. A sebességváltót a törzs alá helyezték el, összekötve az elülső motorral és a hátsó meghajtott tengellyel.

Az első Routemaster buszt 1954 szeptemberében, az Earl's Court Commercial Motor kiállításon mutatták be. Ez a prototípus még hűtőrács nélküli homlokfallal rendelkezett, eltérően a sorozatban gyártott járművektől. A motor hűtésigénye miatt 1956-ban áttervezték a homlokfalat, ekkor került fel a hűtőrács, amit 1957-ben a prototípus is megkapott.^[1] A London Transport az első négy példányt 1956 és 1958 között állította forgalomba. A négy buszból kettőt Leyland motorral és egységekkel szereltek fel, melyekből az egyik kísérleti távolsági busz volt.^[12]

1961-ben 24 darab hosszabb (27 láb és 6 hüvelyk helyett közel 30 láb, azaz körülbelül 9,12 méter hosszú) kísérleti RML buszt építettek, majd 1965-ben megkezdték a gyártását.^[13] 1962-ben elkészítették az első ajtós RMF-t, amelynek az alapját az RML adta.^[14] Ezt a buszt a rövidebb RMA-val együtt kiállításokra és bemutató utakra vitték, de egyikre sem érkezett nagyobb számú megrendelés.

1964-ben válaszként a konkurens Leyland és Daimler emeletes buszaira az AEC a Park Royal Vehicles vállalattal összefogva farmotoros buszon kezdett el dolgozni. A prototípussal 1966-ra készültek el, mely 60%-ban azonos alkatrészekből állt, mint az alapmodell, valamint 31,3 láb hosszával a leghosszabb Routemaster lett. Sorozatgyártását 1967-re tervezték. Az első FRM (front-entrance Routemaster, magyarul elsőajtós Routemaster) buszt 1966. július 4-én vette az állományába a London Transport, de menetrend szerinti forgalomba csak 1967. június 26-án állt.^[15] Az egyedi tervezésből fakadó sorozatos meghibásodás miatt nem gyártottak további farmotoros Routemastereket, a prototípust 1983-ban vonták ki a forgalomból, majd ezután a London Transport Museum gyűjteményébe került.^[16] Beceneve Fruitmaster volt.

A buszok gépezetét és alkatrészeit az Associated Equipment Company southalli gyárában gyártották, míg a váz építését és a végleges összeszerelést a Park Royal Vehicles üzemében végezték.^[10]

A buszok többsége az előírásokban legfeljebb megengedett 27 láb és 6 hüvelyk (8,38 méter) hosszúságúra épült, később a szabályok enyhülésével megjelentek a hosszabb, 29 láb és 11 hüvelyk (9,12 méter) hosszú Routemasterek.^[13]

RM és RML

A London Transport összesen 2123 rövidebb és 524 hosszabb Routemastert rendelt. A két kialakítás között csupán annyi volt a különbség, hogy a Routemaster modulos törzsét középen megtoldották egy extra fél ablaknyi széles modullal, nyolc további ülésnek helyet adva, amivel az ülőhelyek száma 64-ről 72-re nőtt.^[13] Az RML nevet korábban a Routemaster Leyland azonosításához használták, így a hosszított Routemaster eleinte ER (Extended Routemaster) néven futott.^[13] Mindkét típusban külön helyet alakítottak ki a kalauzok számára az emeletre vezető lépcsősor alatt.

RMC és RCL

Az RMC a Routemaster távolsági változata, melyet elsősorban a Green Line vonalain alkalmaztak. A buszt módosított felfüggesztéssel, beltérrel, nyitott peron helyett zárható utasajtóval és nagyobb fokozatkiosztású félautomata sebességváltóval látták el.^[17][18] Hosszabb változata az RCL, amely már nagyobb motort is kapott, valamint 57 helyett 65 ülőhelyes volt.^[19][20]

RMF és RMA

Az RMF és RMA a Routemaster első ajtós változata, melyet elsősorban Londonon kívüli, illetve a repülőtéri vonalakon használták.^[14] Az RMC és RCL-hez hasonlóan ezek is zárható ajtót kaptak, itt az utasajtó mellett az emeletre vezető lépcsősor is a busz elejébe került. Bemutatása után csupán a Northern General Transport Company és a British European Airways érdeklődtek a típusok iránt.

Northern General

A Northern General Transport Company 50 RMF autóbuszt rendelt, amelyekhez később a prototípus is csatlakozott.^[14][21] Ez a rendelés azért volt jelentős, mert a Nothern General volt az egyik legnagyobb beruházója a Leyland Atlantean emeletes autóbusznak, és ennek ellenére mégis az AEC autóbuszát választotta.

A Northern számos útvonalat a United Automobile Service-szel közösen üzemeltetett. Utóbbi főként Bristol Lodekka emeletes buszokat üzemeltetett, azonban ezek a buszok csak kisebb teljesítménnyel tudtak futni, míg a Northern RMF buszai megfelelőnek bizonyultak a forgalom számára. Ezek Leyland motort és nagyobb összáttételt kaptak a hosszabb távolságok megtételére.^[22] Az alapmodellhez képest eltérő volt a kettő helyett egysávos célfilm, az eltolható ablakok és az osztatlan szélvédő.^[23]

A buszok piros-krémfehér és pipacspiros fényezésekkel álltak forgalomba.^[24][25] A járművezetők körében kedvelt volt a jármű: a hátsó tengely nagyobb összáttételének köszönhetően a busz egy nagyobb Newcastle–Darlington távot is megfelelően teljesített, a szervokormány pedig gatesheadi és sunderlandi városi szakaszain volt hasznos. A típus továbbá megjelent a North Shieldset és Skandináviát összekötő X1-es nemzetközi vonalon is.^[26]

Az 1970-es években egyre nagyobb költségeket jelentett a Northern General számára a városközi vonalakon kalauzokat alkalmazni, ezért a sofőrök és az utasok elégedettségének ellenére 1977-ben kénytelen volt lecserélni a buszokat. Az első Routemastert 1977 májusában vonták ki a forgalomból, az utolsót pedig 1980 októberében. A buszok többségét szétvágták, 14 darabot a London Transport vásárolt meg, amelyekből egy darab nyitott tetejű a London Coaches turistavonalaira állt.^[23][27][28]

British European Airways

A British European Airways 1966 és 1967 között összesen 65 darab rövidebb RMA autóbuszt rendelt a Heathrow-i repülőteret kiszolgáló vonalra.^[29][30] A busz maximális sebessége 70 mérföld/óra (112,6 km/h) volt.^[31] A járműhiányban szenvedő London Transport 1975-ben 13 darab, 1976-ban 14 darab és 1978-ban 9 darab RMA buszt vásárolt, azonban ezek nem feleltek meg a városi vonalakra, ezért mind az elővárosba került ki.^[31][32] A British Airways 1979 márciusában megszüntette a repülőtéri buszjáratot, a megmaradt 29 autóbuszt a London Transport vásárolta meg.^[27][32]

A busz hátsó nyitott peronja potenciális veszélyforrás volt, mivel az utasok fel- és leszállhattak, valamint utazhattak rajta, még akkor is, amikor a jármű mozgásban volt. A Routemastereken kalauzok is tartózkodtak, akik ugyan felügyelni tudták a peront, de az összes balesetet még ők se tudták megakadályozni. Az egykori londoni polgármester, Ken Livingstone szerint polgármestersége alatt évente körülbelül 12 ember halt meg, miután leesett a busz hátsó peronjáról.^[33]

A Routemaster buszok számos jeles esemény alkalmával különleges festést kaptak. Ilyen volt II. Erzsébet ezüst és arany jubileuma, melyek során először 1977-ben 25 buszt ezüst, majd 2002-ben 50 buszt arany színűre fényeztek át.^[34][35]

Számos vállalat, mint például az Esso és a Danone is járműreklámokkal hirdette termékeiket, szolgáltatásaikat. Ilyenkor a buszokat részben vagy teljesen átfestették.^[34][36]

Az 1986-os londoni buszvonalak privatizációja során számos vonal és Routemaster autóbuszt került magánszolgáltatók üzemeltetésébe. A közlekedésszervező London Transport csak 1997-ben írta elő az egységes piros flottaszínt, addig a szolgáltatók különböző, egyedi fényezéssel közlekedtették buszaikat, megtörve ezzel a korábbi egységes piros kinézetet.

Az 1986-os piacnyitás után számos vidéki vállalat vásárolt használt Routemastereket, hogy bővíthessék a járműparkjukat, ezzel felvehessék a versenyt az újonnan megjelent közlekedési társaságokkal. Emellett az újabb vállalatok is szereztek be és alkalmaztak használt Routemastereket a jellegzetes kinézetük miatt.^[37] Ezek a buszok megkapták az új tulajdonosaik flottaszínét, majd forgalomba álltak többek között Blackpoolban,^[38] Glasgow-ban,^[39] Hullban,^[40] Manchesterben,^[41] Perthben^[42] és Rotherhamben.^[43]

Zöld fényezés

Zöld fényezést először a 69 darab RMC autóbusz kapott, amelyek a CRL4-es azonosítójú prototípust leszámítva mind a Green Lines állományában álltak forgalomba, majd később a 43 darab hosszabb RCL is megkapta a zöld festést.^[44]

Az 1960-as évek közepén 50 hagyományos hosszúságú és 100 hosszabb RML Routemastert állított forgalomba a London Transport a London környéki vonalakon.^[45] Ezek a buszok is zöld festést kaptak, de a Green Line zöld buszaihoz képest világosabb árnyalatban.

1970. január 1-jén a London Country Bus Services kivált a London Transportból, a 150 zöld Routemaster pedig az újonnan megalakult céghez került át, ahol a kalauzos rendszer megszűnéséig, 1981-ig üzemeltek, utána fölöslegesekké váltak. Ezeket az autóbuszokat a London Transport visszavásárolta, és a londoni szolgálathoz átfényezték zöldről pirosra.

Fénykora a London Transportnál

A buszok aranykora az üzemeltetésüknek első 25 éve volt, 1982 szeptemberéig bezárólag. Ekkor kezdődött meg az autóbuszok állományból való törlése, valamint értékesítése más közlekedési vállalatok számára.

Az első Routemasterek 1959-ben álltak forgalomba a felszámolás alatt álló trolibuszhálózat pótlására. Később, főként az utolsó 500 autóbusz már a kiöregedett buszokat váltotta ki, mint az AEC Regent és a Leyland Titan.^[13] Az utolsó Routemaster 1968 márciusában állt forgalomba.

A típus közel 49 évnyi londoni szolgálata elsősorban annak volt köszönhető, hogy a London Transport jelentős figyelmet fordított a buszok karbantartására. A Routemasterek ötévente jelentős felújításon estek át, mely során a buszt majdnem az utolsó csavarig lebontották, és csaknem egy teljesen új buszt készítettek el helyette. Később a Routemasterek száma egyre csökkent, valamint kevesebb forrás jutott a karbantartásokra, ezért 1986 óta már nem végeztek ilyen felújításokat.^[46]

Hanyatlása Londonban

Az 1970-es években több vonalon kalauz nélküli üzemet vezettek be munkaerőhiány és az üzemeltetési költségek csökkentése érdekében. Emellett a Routemasterek jövőjére kedvezőtlen hatással volt a buszok alkatrészhiánya és a gyártó Associated Equipment Company 1979-es bezárása.^[47] A London Transport a Routemastereket a Red Arrow (piros nyíl) szolgáltatás bevezetésével kívánta leváltani. Amely vonalakon bevezették a Red Arrow üzemet, azokon kizárólag egyemeletes, kalauz nélküli buszok közlekedhettek.^[48]

A Routemasterek kezdtek eltűnni London külső kerületeiből, a belvárosban pedig inkább a hosszabb RML-eket használták a rövidebbek helyett, mivel itt továbbra is hatékonyak voltak ezek a buszok a kalauzos üzemmel.^[49] Emellett a Routmaster robusztus felépítésének és megfelelő gyorsulásának köszönhetően jobban megfelelt a városi körülményeknek, mint egyes modernebb buszok.^[49]

A londoni Routemaster-flotta a gyártásuk leállítása után közel 15 évig csaknem érintetlenül üzemben maradt, csupán busztüzek miatt kellett leállítani pár darabot. Az 1982-es jelentős jegyáremelés és megszorításokat követően elkezdték az öregebb Routemasterek selejtezését, majd a kalauzok létszámának csökkentésével további buszokat állítottak le. A Routemasterek leállítása 1988-tól lelassult, 1992-ig csak kevés buszt vontak ki végleg a forgalomból.

1986-ban a London Transport RCL,^[50] RMF^[14] és RMA^[32] buszokat vásárolt a British European Airwaystől, a London Countrytól és a Northern Generaltól, amelyeket átalakítás után városnéző vonalakra állított be.^[51]

Piacnyitás Londonban

1989 áprilisában a buszvonalak privatizációjának előkészítésére a London Transport korábbi működési területét 11 egységre osztották fel, melyeknek az alapját egy-egy buszgarázs adta. A garázsokkal együtt a járművek is kiszervezésre kerültek, így nyolc üzem örökölt Routemaster buszokat is.^[52] Ebben az időben a Routemastereket leváltó buszok, mint a Daimler Fleetline gyakori meghibásodása miatt továbbra is szükség volt a Routemasterekre.

1994 szeptembere és novembere között értékesítették mind a 11 üzemet. Míg korábban az üzemegységek a London Transporttól bérelték a Routemastereket azokra a vonalakra, ahol követelmény volt ezt a típust közlekedtetni,^[52] addig a privatizáció után egy buszvonalat (139-es) leszámítva az összes ilyen vonalra már a saját Routemastereiket állították forgalomba az új cégek. Ebben az esetben a közlekedésszervező London Transport ötéves szerződést kötött a közlekedési vállalatokkal, majd a lejártuk előtt tendert írtak ki további ötévnyi üzemeltetésre.

Élettartam-növelés

Az AEC bezárását, majd a vázcserés felújítások leállítását követően motorcserével, valamint külső és belső felújításokkal próbáltak javítani a buszokon.^[47]

1992 és 1994 között csaknem az összes RML Routemaster átesett egy jelentős javításon, mely során felfrissítették az utasterüket, és a motorjukat kicserélték Cummins vagy Iveco gyártmányúra, ezzel a buszok élettartama 10 évvel nőtt. A privatizáció után, 1996-ban a London Central, a Stagecoach London és az Arriva London új Scania motort szerelt be buszaiba.

2001-ben Ken Livingstone polgármestersége alatt a London Transport utódja, a Transport for London 50 Routemastert vásárolt többek között Readingből és Olaszországból, amelyek a 2001. május és 2002. augusztus közötti felújítás alatt Cummins motort és Allison automata váltót kaptak. Felújításuk után londoni közlekedési társaságoknak adták bérbe őket.^[53]

Kivonásuk Londonból

A 2000-es évek elején vita bontakozott ki a Routemasterek leváltásáról. A típus támogatói a műszaki alkalmassága, gyors utascseréje és a turisztikai jelentősége miatt tartották volna forgalomban a buszokat, míg az ellenzői az idős buszok gazdaságtalan üzemeltetésére mutattak rá. Emellett a Routemaster nem felelt meg a közelgő, a fogyatékkal élők megkülönböztetéséről szóló törvénynek, amely előírja többek között az akadálymentes hozzáférhetőséget. Továbbá az Oyster card bevezetésével az Oyster-olvasók lelassították az utascserét.

2002-ben már úgy látszott, hogy rövid időn belül véget érhet a Routemaster buszok pályafutása Londonban. Ennek első lépését 2003 februárjában tették meg, amikor a hálózat átszervezésével több vonalról kikerültek a Routemasterek, és helyettük emeletes Alexander ALX400 és csuklós Mercedes-Benz Citaro G buszok álltak forgalomba.^[3]

2003 márciusában Peter Hendy, a Transport for London ügyvezető igazgatója a kalauzok megtartása helyett az akadálymentes buszparkot tűzte ki célnak. Ezt követően az augusztusi üzemeltetési szerződések megkötése után már nem írtak ki Routemasterek üzemeltetésére pályázatot, így ezek a buszok a szerződések lejártával lassan eltűntek London utcáiról, és felváltották őket az alacsony padlós emeletes és csuklós buszok. Az utolsó Routemasterek 2005. december 9-én, a 159-es buszvonalon teljesítettek utoljára menetrend szerinti szolgálatot.^[3][54]

Menetrend szerinti forgalomból kivonásuk után a 9-es és 15-ös buszvonalak rövidített nosztalgiavonalain jelentek meg újra,^[3] azonban 2014. július 25-e után már csak a 15-ös vonal nosztalgiajáratain közlekedik Routemaster.^[55]

Az alábbi táblázat a Routemasterek kivonását mutatja az utolsó vonalakról.

Az utolsó Routemaster kivonása előtt egy nappal, december 8-án 24 különleges buszt vonultattak fel a 159-es busz vonalán, köztük nosztalgia RM és RML Routemastereket és a busz elődjét, az AEC Regent III RT-t is.^[56]

Londoni nosztalgiajáratok

Még az utolsó Routemasterek kivonása előtt, 2005 novemberében indították el a rendszeres nosztalgiameneteket a 9-es és a 15-ös buszok vonalán, az eredeti járatokhoz képest rövidebb útvonalon, csökkentett üzemidővel.^[57] Később, 2014 júliusában a Transport for London az alacsony kihasználtság miatt megszüntette a nosztalgiajáratokat a 9-es vonalon.^[55]

Kezdetben a First London és a Stagecoach London 10-10 Routemasterrel üzemeltette a két nosztalgiavonalat. Ezek a buszok abból az 50-ből kerültek ki, melyeket 2001-ben vásárolt a TfL.^[58]

A ma is üzemelő 15-ös nosztalgiavonalat a Stagecoach London üzemelteti. Az itt közlekedő buszok 2015-ben felújításon estek át,^[59] mely során kívül-belül megújultak, visszakapták az eredeti arany színű feliratokat, a fekete rendszámtáblákat és a fehér kapaszkodókat, valamint LED világítással is ellátták.

Routemasterek a turizmusban

Londonban az Afternoon Tea Bus Tour,^[60] valamint számos más cég továbbra is használja a Routemastereket turisztikai célra.^[58]

Londonon kívül Edinburghban is közlekedtek nyitott tetejű Routemasterek a Lothian Buses városnéző vonalain,^[58] azonban ezeket 2016 októberében leállították.^[61][62]

Kivonásuk után külföldről is érdeklődtek a Routemasterek megvételéről, így a buszok számos országba jutottak el, többek között Ausztráliába, az Egyesült Államokba, Horvátországba, Kanadába, Kínába és Új-Zélandra.^[63]

Routemaster a popkultúrában

2014 decemberében a PepsiCo, összedolgozva a gerillahorgolás kitalálójával, Magda Sayeggel, körbehorgolt egy Routemastert, amely két napig közlekedett Londonban Number 7up elnevezéssel, utalva a Pepsi 7 Up üdítőitalára.^[64]

A Music Heritage London 2015 júniusában elindított egy buszvonalat Richmond, Twickenham, Teddington útvonalon RML Routemasterekkel, hogy bemutassák Britannia 1960-as évekbeli jelentős helyeit és zenéjét.^[65] Ezt a vonalat később, 2015 októberében megváltoztatták, és csak London híres zenei helyeit keresi fel, de továbbra is Routemasterek közlekednek rajta.^[66]

Bővebben: New Routemaster

A Routemasterek még kivonásuk után is nagy népszerűségnek örvendtek, több kezdeményezés is született a busz modern változatának létrehozására. 2007. szeptember 3-án a konzervatív polgármesterjelölt, Boris Johnson bejelentette, hogy megválasztása esetén egy modern Routemaster bemutatását és a London számára idegen német csuklós buszok kivonását tervezi. 2007 decemberében a brit Autocar autómagazin felkérte a Capoco tervezőirodát, hogy tegyenek javaslatot az új generációs Routemasterre.^[67][68]

Johnson támogatta a Capoco formatervét, és ígéretet tett, hogy polgármesterként pályázatot ír ki az új Routemaster fejlesztésére. Győzelme után kihirdette a New Bus for London elnevezésű pályázatot, melyen a legjobb tervek beküldői pénzjutalomban részesültek. A pályázat nyertesét 2008. december 19-én hirdették ki, a fődíjat megosztva a Capoco Design, valamint a Foster & Partners és az Aston Martin közös koncepciója kapta.^[69][70] Ezt követően a Transport for London kiküldte a terveket a buszgyártók számára, hogy majd ezek alapján egy véglegesen kidolgozott tervvel indulni tudjanak a TfL busztenderén. A hat meghívott buszgyártó közül végül 2009. december 23-án a Wrightbus nyerte meg a lehetőséget az új londoni buszok legyártására.^[71][72]

Az első prototípus 2012 februárjában állt forgalomba a 38-as vonalon, majd 2013 júniusában a 24-es busz vonala lett az első vonal, amelyen kizárólag New Routemaster buszok üzemelnek.^[73] 2017-ig összesen 1000 darab New Routemastert gyártottak le és állítottak forgalomba.^[74]

Macedónia kormánya 2010-ben 202 darab emeletes buszt rendelt meg a kínai Yutong autóbuszgyártól. A 202 buszból kettő tető nélkülit városnéző busznak, a maradék 200-at pedig Szkopje tömegközlekedésének szánták.^[75][76] A megrendelő külön elvárása volt, hogy hasonlítsanak a Routemasterekhez, ugyanis Szkopjéban már közlekedtek használt angol emeletes buszok, de az 1963-as földrengés során a város 80%-ával ezek is megsemmisültek.^[76]

Az első prototípust 2011. március 11-én szállították le,^[75][77] majd szeptember 6-án forgalomba álltak az első városnéző és menetrend szerinti buszok is, mind Yutong City Master néven.^[76]

• 
  Prototípus Routemaster
• 
  Ezüst színű Routemaster
• 
  Kísérleti farmotoros Routemaster
• 
  Utastér a földszinten…
• 
  … és az emeleten
• 
  Routemasterből átépített vontatójármű

• Ez a szócikk részben vagy egészben az AEC Routemaster című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• ↑ Marshall 1972: Prince Marshall. Wheels of London (angol nyelven). London: The Sunday Times Magazine (1972). ISBN 0-7230-0068-9 
• ↑ Blacker 1991: Ken Blacker. Routemaster: 1954–1969, 2nd, Harrow Weald, Middlesex: Capital Transport [1991] (1995). ISBN 1-85414-178-3 
• ↑ Blacker 2007: Ken Blacker. Routemaster: 1970–2005, 2nd, Harrow Weald, Middlesex: Capital Transport (2007). ISBN 978-1-85414-303-7 
• History (angol nyelven). Routemaster Association. (Hozzáférés: 2018. május 1.)
• Ian's Bus Stop (angol nyelven). Country Bus. (Hozzáférés: 2018. június 21.)

• 1962-es Routemaster, mint „alacsony kibocsátású busz”? (magyar nyelven). Indóház, 2017. július 20. (Hozzáférés: 2018. június 21.)
• Routemaster Association (angol nyelven). (Hozzáférés: 2018. június 21.)
• The AEC Society (angol nyelven). (Hozzáférés: 2018. június 21.)
• Routemaster Buses (angol nyelven). [2018. július 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. június 21.)
• Így hódították meg Londont az utak mesterei, az emeletes buszok. mult-kor.hu. (magyarul) Múlt-kor történelmi portál (2023. február 8.) (Hozzáférés: 2023. február 12.)