Alberto Ascari

Fiatalkora

Apja, Antonio Ascari autóversenyző az 1920-as években az Alfa Romeo színeiben versenyzett, és 1925-ben a francia nagydíjon halálos autóbalesetet szenvedett. Albertót családja próbálta lebeszélni arról, hogy édesapja nyomdokaiba lépjen, de nem tudták megakadályozni, hogy a gyorsaságnak szentelje életét. Pályafutását a Bianchi gyári csapatánál kezdte, mint motorversenyző, de hamar rájött, hogy nem tud ellenállni a négykerekűek csábításának.

Világbajnoki versenyek a Formula–1-ben

A második világháború után a Maseratinál kezdett versenyezni. Csapattársa, Luigi Villoresi a mentorává és barátjává vált. 1946-ban a FIA megváltoztatta a verseny szabályait, ami jelentősen különbözött a háború előttiektől. A következő négy évben Ascari a teljesítményének tetején volt, sok versenyt nyert Európa-szerte. Az első nagydíját máris megnyerte az olaszországi San Remóban 1948-ban, és még ugyanebben az évben második helyezést ért el a brit nagydíjon is. Ascari a következő évben nyert egy másik versenyt is a csapattal. A legnagyobb sikereit azután érte el, miután Villoresi csatlakozott a Ferrari csapatához; ebben az évben még három versenyt nyert meg, és elnyerte az „Év autóversenyzője” címet, ami a Formula–1-es világbajnoki cím előzményének is tekinthető.

1950-ben a Ferrari elérte, hogy a Formula–1 világbajnokság debütáló évében az első versenyen, Monte Carlóban a csapat tagjai Ascari, Villoresi és a közkedvelt francia versenyző, Raymond Sommer legyenek. Ascari a versenyben a második lett, később az olasz nagydíjon, Monzában megosztva is a második helyen végzett. A bajnokságban csak az ötödik helyezést sikerült elcsípnie. A következő évben a Nürburgringen életében először végzett az első helyen. Ugyanebben az évben még Monzában is a dobogó legfelső fokára állhatott. A bajnokságot azonban Juan Manuel Fangio nyerte.

1952-ben Ascari a Formula–1 élmenői közül egyedüliként elindult a világbajnokságba beszámító, de az európai futamoktól szinte teljesen eltérő mezőnyt felvonultató indianapolisi 500-on, de nem sikerült célba érnie. Az év hátralévő részében a Ferrari Tipo 500-assal uralta a mezőnyt. Megnyerte mind a hat futamot, valamint mindegyik versenyen ő futotta a leggyorsabb kört. Majdnem megszerezte a maximális pontszámot, de mivel akkoriban a leggyorsabb körökért is pont járt, amiért egyszer osztoznia kellett, így egy fél ponttal lemaradt róla. Az 1953-as évad első három versenyét zsinórban megnyerte, ezzel együtt sorozatban kilenc könnyű győzelmet aratott. A sorozat a bajnokság negyedik futamán szakadt meg, Franciaországban, amikor nagy küzdelemben végül csak a negyedik lett. Az évben még két versenyt nyert, így megszerezte második világbajnoki címét.

Ezután elhagyta a Ferrarit, és a Lanciához szerződött, amelynek azonban csak a szezonzáró futamra lett rajtra kész az autója, addig privát Maseratival, illetve Ferrarival versenyzett, amikkel azonban nem volt esélye a bajnoki címre.

Halála

Az 1955-ös év hasonlóan indult, mint az előző, és a monacói nagydíjon egy látványos balesetet szenvedett. Elvesztette uralmát az autó fölött, és a kikötőnél a tengerbe zuhant. Ezt még könnyebb sérülésekkel megúszta, de mint később kiderült, egy vérrög keletkezett a fejében. Egy héttel később a Ferrari a monzai pályára hívta tesztelni, azonban a harmadik körben súlyos balesetet szenvedett, melyben még a pályán életét vesztette. Pont ugyanannyi idősen hunyt el, mint példaképe, az édesapja. A kanyart, melyben halálát lelte, később róla nevezték el. A Nemzetközi Motorsportszövetség Hírességeinek Csarnoka halhatatlanjainak listájára 1992-ben került fel. Rómában utcát neveztek el róla.

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Alberto Ascari című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Életrajza a grandprix.com-on