Mary Celeste

A hajó építését 1860 végén kezdték Joshua Dewis hajóépítő műhelyében, amely a kanadai Fundy-öböl partján fekvő Spencer’s Island faluban állt.^[1] A kétárbocos hajótest helyben kivágott fából, karvelpalánkozással készült és brigantinvitorlázattal szerelték fel.^[2] 1861. május 18-án bocsátották vízre, és június 10-én Amazon néven regisztrálták a legközelebbi kikötőben, Parrsboróban. A regisztrációs dokumentumok szerint hossza 30,3 m, szélessége 6,9 m, merülése 3,6 m, vízkiszorítása pedig 198,42 regisztertonna volt.^[3][4] Eredeti tulajdonosa egy kilencfős konzorcium volt, melyet Dewis vezetett, és tagjai közé tartozott Robert McLellan, a hajó első kapitánya is.^[5]

Első útjára 1861 júniusában került sor, amikor Five Islandsből az Atlanti-óceánon át Londonba szállított volna rönkfát (Charles Edey Fay történész szerint a kanadai Windsorból vitt volna gipszet New Yorkba).^[6] A berakodás után azonban McLellan kapitány megbetegedett. Állapota gyorsan súlyosbodott, és az Amazon visszatért Spencer’s Islandre, ahol McLellan június 19-én meghalt.^[7][8] Az új parancsnok John Nutting Parker lett, és a hajó folytatta útját. Az Amazon továbbra is balszerencsés maradt; a maine-i Eastportnál egy szorosban halászhálókba futott, Londonból visszatérőben pedig a La Manche csatornában összeütközött egy briggel, amely elsüllyedt.^[7]

Parker még két évig vezette a hajót, amely főleg a Karib-térségből szállított árut. 1861 novemberében átszelte az Atlanti-óceánt,^[6] és Marseille-ben egy festő – feltehetően Honoré de Pellegrin, a marseille-i iskola jól ismert tagja – készített róla festményt.^[9][10] 1863-ban Parkert William Thompson váltotta a kapitányi poszton. 1867 októberében a kanadai Cape Breton Islandnél az Amazon egy vihar során kisodródott a partra, és olyan súlyos károsodások érték, hogy tulajdonosai lemondtak róla.^[11] Október 15-én a Glace Bay-i Alexander McBean mint elhagyott roncsot birtokba vette.^[12][13]

McBean egy hónapon belül eladta a roncsot egy helybeli üzletembernek, aki 1868 novemberében továbbadta a New York-i Richard W. Hainesnek.^[14] Haines 1750 dollárt fizetett az Amazonért, majd további 8825 dollárt költött a javítására.^[15] Saját maga szándékozott vezetni a hajót, amelyet Mary Celeste néven 1868 decemberében regisztráltatott a New York-i kikötői hatóságnál.^[14] A névválasztás oka nem ismert, így hívták Galileo Galilei házasságon kívül született lányát, illetve egy közismert apácát is, talán egyikük inspirálta Hainest.^[16]

1869 októberében Haines hitelezői elkobozták a hajót^[17] és eladták egy New York-i konzorciumnak, amelynek vezetője James H. Winchester volt. A következő három év során a konzorcium tagsága több alkalommal is változott, de Winchester megtartotta a tulajdontöbbségét. Ebben az időszakban a Mary Celeste útjai nincsenek dokumentálva.^[14] 1872 elején tízezer dollárért átépítették és kibővítették a szállítókapacitását. Hossza 31 méterre nőtt, szélessége 7,8 méterre, merülése pedig 4,9 méterre.^[18][19] Beillesztettek egy második fedélzetet is. A rekonstrukció után a Mary Celeste vízkiszorítása 282,28 tonnára bővült. 1872 októberében a tulajdonos konzorcium négy tagból állt: Winchester a vagyon hattizenkettedét birtokolta, két kisebb befektető egy-egytizenkettedet, a hajó új kapitánya, Benjamin Briggs pedig négytizenkettedet.^[20]

Benjamin Briggs 1835. április 24-én született a massachusettsi Warehamban, a tengerészkapitány Nathan Briggs fiaként. Négy fiútestvére közül háromból tengerész lett. Briggs hívő keresztény volt, rendszeresen olvasta a Bibliát.^[21] 1862-ben, amikor feleségül vette unokatestvérét, Sarah Elizabeth Cobbot, már a Forest King szkúner kapitánya volt, és ezzel a hajóval vitorláztak el földközi-tengeri nászútra. Két gyermekük született: Arthur 1865 szeptemberében és Sophia Matilda 1870 októberében.^[22]

Mikor Sophia megszületett, Briggs már köztiszteletben álló tengerészkapitány volt.^[23] Ekkoriban gondolkodott azon, hogy visszavonul a tengertől, és inkább csak üzlettel foglalkozik; ebben támogatta Oliver fivére, aki szintén kapitány volt, és elege lett a kóbor életmódból. A tervből végül nem lett semmi, de mindketten egy-egy hajóba fektették összegyűjtött vagyonukat: Oliver a Julia A. Hallockban, Benjamin pedig a Mary Celeste-ben vásárolt részt^[22] (egyik sem volt szerencsés választás, a Julia A. Hallock 1873. január 8-án egy viharban elsüllyedt a Vizcayai-öbölben, és Oliver Briggs kapitány is odaveszett). 1872 októberében Benjamin Briggs átvette a Mary Celeste parancsnokságát, hogy az átépítése utáni első útján New Yorkból az olaszországi Genovába hajózzon. Az útra felesége és kislánya is elkísérte,^[24] míg iskolás korú fia a nagymamánál maradt.^[25]

Briggs gondosan válogatta ki legénységét.^[26] Az első tiszt, Albert G. Richardson Winchester unokahúgát vette feleségül, és már korábban is együtt hajózott Briggs-szel.^[27] A második tiszt Andrew Gilling volt, egy 25 éves, dán származású New York-i.^[28] Az ellátásért a friss házas Edward William Head felelt, akit Winchester ajánlásával vett fel. A négy matróz a Fríz-szigetekről származó német volt: két testvér, Volkert és Boz Lorenzen, valamint Arian Martens és Gottlieb Goodschaad. Egy későbbi tanúvallomásban „békés és első osztályú tengerészként” írták le őket.^[26] Az út előtt anyjának írt levelében Briggs elégedett volt hajójával és a legénységgel.^[26] Felesége, Sarah azt mondta, hogy a legénység meglehetősen hozzáértőnek látszott „ha úgy folytatják, ahogyan elkezdték”.^[29]

Megtalálás
helye 12.04.

Utolsó naplózás
helye 11.25.

New York
11.07.

A Mary Celeste pozíciója az Atlanti-óceánon. A hajó rejtélyét sokan kapcsolják a Bermuda-háromszöghöz, amelyhez azonban semmi köze nincs

Briggs 1872. október 20-án érkezett a New York-i East River 50-es mólójához,^[30] hogy felügyelje a rakomány, 1701 hordónyi mérgező denaturált szesz berakodását.^[31][32] Egy héttel később csatlakozott hozzá felesége és kislánya.^[22] November 3-án, vasárnap levelet írt az anyjának, amiben közölte, hogy kedden akar indulni, és hogy „a hajónk csodálatosan takaros és remélem jó utunk lesz”.^[33]

November 5-én, kedd reggel a Mary Celeste elhagyta az 50-es mólót és bevitorlázott a New York-i kikötőbe. Az időjárás bizonytalan volt, ezért Briggs úgy döntött, hogy megvárja a jobb időt, és lehorgonyzott Staten Island mellett.^[34] November 7-ére az időjárás megjavult, és a Mary Celeste kifutott az Atlanti-óceánra.^[34]

Míg a Mary Celeste várakozott, egy másik brigantin, a kanadai Dei Gratia a közeli Hoboken kikötőjében várta petróleumszállítmányát, amelyet Gibraltárba kellett vinnie.^[35] Kapitánya, David Morehouse és elsőtisztje, Oliver Deveau is Nova Scotiából származott, és köztiszteletben álló, tapasztalt tengerészek voltak.^[36] Lehetséges, hogy Morehouse és Briggs ismerte is egymást.^[32] Morehouse özvegye 50 évvel később úgy emlékezett, hogy a két kapitány közeli barátok voltak, és a Mary Celeste kifutása előtti estén együtt vacsoráztak.^[34][37] A Dei Gratia november 15-én, nyolc nappal a Mary Celeste után indult el, nagyjából ugyanazon az útvonalon.^[36]

1872. december 4-én délután 1 óra körül, amikor a Dei Gratia az Azori-szigetek és Portugália között, az é. sz. 38°20', ny. h. 17°15'-nél járt, a fedélzetre lépő Morehouse kapitányt a kormányos azzal fogadta, hogy mintegy 6 mérföldnyire (9,7 km) egy vitorlást lát, amely bizonytalanul közeledik feléjük. A hajó imbolygásából és vitorlái furcsa helyzetéből Morehouse gyanút fogott, hogy valami nincs rendben vele.^[38] Amikor közelebb értek, senkit sem látott a fedélzeten, és a vitorlás nem válaszolt a jelzésekre sem. A kapitány átküldte az első tisztet és egy matrózt, hogy vizsgálják meg az ismeretlen hajót. Közelebb érve meglátták a Mary Celeste feliratot a taton, és miután felkapaszkodtak a fedélzetre, átkutatták a hajót, de egyetlen embert sem találtak rajta. A rossz állapotú vitorlák csak részben voltak felhúzva, néhány teljesen hiányzott, és a kötélzet is sérült volt, egyes kötelek lelógtak a hajó oldalán. A fő fedélzeti lejáró zárva volt, de az elülső és a szükséglejáratot nyitva találták, fedelük mellettük hevert a fedélzeten. A fő fedélzeti nyílás mellett elhelyezett egyetlen mentőcsónak hiányzott, és a kormánykerék melletti iránytű tartója elmozdult a helyéből, üvege betört.^[39] A raktérben mintegy 1 méter magasan állt a víz, ami jelentős mennyiség, de nem annyi, amennyivel a legénység ne tudott volna megbirkózni.^[40] A fedélzeten egy rögtönzött vízmércét is találtak.^[41]

Az első tiszt kabinjában megtalálták a hajónaplót, amelyben kilenc nappal korábban, november 25-én reggel 8:00-kor tették az utolsó bejegyzést. Eszerint az akkori pozíciója é. sz. 37°01', ny. h. 25°01' volt, az Azori-szigetekhez tartozó Santa Maria sziget mellett, mintegy 400 tengeri mérföldnyire (740 km-re) attól a ponttól, ahol a Dei Gratia rátalált.^[38] A kabin belseje eléggé elázott, mert láthatóan betört a víz az ajtón és tetőablakokon keresztül, de amúgy a berendezést meglehetős rendben találták. Briggs kabinjában a személyes holmijait szétszórva találták, hüvelyében hagyott kardja az ágy alatt volt, de a hajó papírjai és a navigációs műszerek hiányoztak. A konyha rendbe volt rakva, kész vagy félkész étel nem volt benne, de raktáraiban még bőségesek voltak a készletek. Tűz vagy küzdelem jelei nem voltak fellelhetők, minden a hajó rendezett elhagyására utalt, feltehetően a hiányzó mentőcsónakba szálltak.^[42]

Morehouse kapitány úgy döntött, hogy az elhagyott Mary Celeste-et elviszi az 1100 km-re lévő Gibraltárba. A hajózási törvények szerint a hajómentők az elszenvedett veszély mértéke szerint jelentős részt kaptak a hajó és rakománya értékéből. A Dei Gratia nyolcfős legénységét megosztották a két hajó között; Oliver Deveau első tiszt és két tapasztalt matróz átszállt a Mary Celeste-re, Morehouse pedig négy tengerésszel a Dei Gratián maradt. Az időjárás végig nyugodt maradt, de a kis létszám miatt igen lassan haladtak. A Dei Gratia 1872. december 12-én ért Gibraltárba, a ködbe került Mary Celeste másnap reggel. A Mary Celeste-et azonnal lefoglalta az admiralitás bírósága, és előkészítették a hajómentési meghallgatást.^[43]

1872. december 17-én megkezdődött a bírósági meghallgatás, amelyet Sir James Cochrane gibraltári főbíró vezetett és Frederick Solly Flood főügyész bonyolított le. Floodról a Mary Celeste-rejtélyt feldolgozó történészek azt írták, hogy az a fajta, „akinek arroganciája és felfuvalkodottsága fordítottan arányos az IQ-jával”,^[44] vagy „az a fajta ember, aki miután valamiről véleményt alkotott, semmivel nem lehet attól eltántorítani”.^[45] A hajót felderítő két ember tanúvallomása meggyőzte Floodot, hogy bűncselekmény történt,^[46] amelyet a New York-i Shipping and Commercial List úgy interpretált december 21-én, hogy „a következtetés az, hogy valahol csalásnak kell lennie, amelynek hátterében az alkohol van.”^[47]

December 23-án Flood elrendelte a Mary Celeste részletes átvizsgálását, amelyet John Austin tengerészeti felügyelő és Ricardo Portunato búvár végzett el. Austin a hajóorr mindkét oldalán bevágásokat vett észre, amelyeket szerinte egy éles eszközzel végeztek, valamint a kapitány kardján esetleges vérnyomokat észlelt. Jelentésében hangsúlyozta, hogy a hajó nem kerülhetett viharba, mert egy üvegcsényi varrógépolajat álló pozícióban talált. Az nem merült fel sem a jelentésben, sem a meghallgatáson, hogy az üvegcsét a Mary Celeste megtalálása után is felállíthatták.^[48] Portunato azt jelentette, hogy a hajótesten nem volt található ütközés vagy zátonyra futás nyoma.^[49] Néhány haditengerészeti tiszt is megvizsgálta a hajót, és megerősítették, hogy az orron talált bevágásokat szándékosan ejtették. A korláton foltokat is felfedeztek, ami akár vér is lehetett, valamint egy mély bevágást, amit talán fejszével okoztak.^[50] Mindez csak megerősítette Flood meggyőződését, hogy nem természeti csapás, hanem szándékos bűntett áll a rejtély hátterében.^[51] 1873. január 22-én elküldte jelentését a londoni Kereskedelmi Tanácsnak, miszerint a szerencsétlenség oka az volt, hogy a legénység részegre itta magát a szállított alkohollal (annak ihatatlanságát nem vette figyelembe), és meggyilkolták a Briggs-családot és a tiszteket. Ezután bevagdosták a hajóorrot, hogy ütközést szimuláljanak, majd elmenekültek a csónakon.^[51] Floodnak meggyőződése volt, hogy Morehouse és emberei eltitkolnak valamit, hogy a Mary Celeste-et jóval keletebbre találták meg, és meghamisították a hajónaplót. Hihetetlennek találta, hogy a hajó ekkora távolságot képes volt megtenni legénység nélkül (megjegyzendő, hogy a William L. White 1888–89-ben tíz hónapig sodródott, és eközben 5000 mérföldet (9300 km) tett meg, és 45 másik hajó figyelte meg).^[52]

A tulajdonos James Winchester január 15-én érkezett Gibraltárba, és kérte a bíróságot, hogy a Mary Celeste leszállíthassa rakományát. Flood 15 000 fontos óvadékot követelt, amit Winchester nem tudott kifizetni.^[53][54] A tulajdonos fülébe jutott, hogy Flood szerint ő esetleg szándékosan olyan legénységet alkalmazott, akik meg fogják ölni Briggset és a tiszteket.^[55] Winchester január 29-én tett tanúvallomást, melynek során többször összeszólalkozott az ügyésszel. Vallomásában Briggs makulátlan jellemére hivatkozott és kijelentette, hogy a kapitány csak végszükség esetén hagyta volna el a hajóját.^[56] A későbbiekben Flood lázadáselmélete két tényező miatt is megingott: egyrészt a tudományos analízis szerint a kardon és másutt talált foltok nem vértől származtak, másrészt az amerikai haditengerészet egyik kapitánya megállapította, hogy az orrban talált vágások nem emberkéztől származtak, hanem a tenger hajótestre gyakorolt hatásától keletkeztek.^[57]

Mivel elméletét nem tudta alátámasztani, Flood végül vonakodva ugyan, de kiengedte a Mary Celeste-et a bírósági vizsgálat hatásköréből. Két héttel később a massachusettsi George Blatchford vezetésével és helyben felfogadott matrózokkal a brigantin elindult Genova felé.^[58] Április 8-án Cochrane főbíró kiszabta az 1700 fontos mentési díjat, ami a hajó és rakománya összértékének egyötöde volt.^[58] Ez jóval alacsonyabb volt a vártnál, egyes szakértők akár két-háromszor ennyit is méltányosnak tartottak volna.^[59] A főbíró korábban élesen kritizálta Morehouse kapitányt, hogy első tisztjét küldte el leszállítani a Dei Gratia petróleumrakományát, hogy ő maga a bíróság rendelkezésére állhasson.^[60]

Bűncselekmény

Bár Floodnak nem sikerült bizonyítékot találnia arra, hogy a legénység – vagy akár a Dei Gratia legénysége – gyilkolta volna meg Briggset és tisztjeit, a bűncselekmény gyanúja fennmaradt. Az újságcikkek szerint a Mary Celeste túl volt biztosítva, és esetleg biztosítási csalás állt az eset hátterében, de Winchesternek sikerült megcáfolni a vádakat, és a biztosítótársaságok sem indítottak külön vizsgálatot.^[61] A Quarterly Review 1931-es cikke szerint Morehouse lesben állva várt a Mary Celeste-re, átcsalta Briggset és legénységét a Dei Gratiára, ahol meggyilkolták őket. Ám ez az elképzelés nem veszi figyelembe, hogy a Mary Celeste nyolc nappal korábban indult Amerikából, és gyorsabb volt, mint a másik vitorlás.^[62][63] Egy másik elmélet szerint Briggs és Morehouse összejátszott, hogy megszerezzék a mentési részesedést.^[64] Ha azonban tényleg csalni akartak, akkor nem egy ilyen figyelemfelkeltő, rejtélyes eltűnést választanak, és ha Briggs végleg el akart volna tűnni, nem hagyta volna hátra a fiát.^[61]

Voltak olyan elképzelések, hogy marokkói kalózok támadtak volna a hajóra, ők azonban kifosztották volna a vitorlást, márpedig a kapitány és a legénység értékei a Mary Celeste-en maradtak érintetlenül.^[65] 1925-ben John Gilbert Lockhart történész felvetette, hogy Briggs vallásos őrületében mindenkit megölt, aztán öngyilkos lett. Lockhart később beszélt Briggs leszármazottaival, bocsánatot kért tőlük, és könyvének későbbi kiadásából kihagyta elméletét.^[63]

Természeti jelenségek

Ha elvetjük a gyilkosságok elméletét, felmerül a kérdés, hogy miért hagyta el Briggs és legénysége a jó állapotban lévő, készletekkel alaposan ellátott vitorlást. Nyilvánvaló, hogy valamilyen különleges és riasztó eseménynek kellett történnie.^[66][67] A Dei Gratia első tisztje, Oliver Deveau a fedélzeten talált mélységmérő rúd alapján úgy gondolta, hogy Briggs a szivattyúi hibája miatt tévesen úgy vélhette, hogy a hajóba gyors ütemben áramlik a víz.^[68] Egy víztölcsérrel való találkozás megmagyarázná a Mary Celeste vízzel elárasztott kabinjait és a vitorlák, kötelek tépett állapotát. Ezenkívül a víztölcsért kísérő alacsony légköri nyomás miatt a víz feláramolhatott a hajófenékből a szivattyúkba, és a legénység úgy vélhette, hogy magasabban áll a víz a ténylegesnél, és a hajót az elsüllyedés fenyegeti.^[69]

Más elképzelések szerint a legénység megijedhetett egy jéghegy miatt, vagy egy földrengés okozta „tengerrengéstől”, vagy hogy a szélcsend miatt az áramlat zátonyra viszi őket. Ennyire délre azonban csak nagyon ritkán jutnak el jéghegyek, és azt más hajóknak is észlelniük kellett volna.^[65] Lehetséges, hogy a Santa Maria-szigetnél elállt a szél, és Briggs attól tartott, hogy az áramlat zátonyra sodorja a Mary Celeste-et. Csónakba szálltak és megindultak a sziget felé, de a mentőcsónak elsüllyedt, a feltámadó szél pedig elsodorta a hajót. Ennek az elméletnek a hátulütője, hogy szélcsendben a vitorlák ki lettek volna feszítve, hogy elkapják a gyenge szellőket, márpedig a Mary Celeste több vitorlája fel volt tekerve.^[26]

Van olyan elmélet, hogy egy földrengés okozta tengerrengés megrongálta a rakományt, és a kiömlő alkohol párologni kezdett, és Briggs attól tartott, hogy a hajó kigyullad vagy felrobban. A nyitva hagyott fedélzeti nyílások szellőztetési próbálkozásra is utalhatnak. Földrengéstől függetlenül az 1886. január 24-i New York World hírt adott egy alkoholszállító hajó felrobbanásáról.^[70] Ugyanezen újság 1913. február 9-i cikke a porózus hordókat okolta az alkohol kipárolgásáért a Mary Celeste-en, ami a legénység evakuálását okozta a robbanásveszély miatt, esetleg tényleg történt egy kisebb robbanás,^[71] utóbbinak azonban nem találták nyomát.^[72] Amikor a rakomány megérkezett Genovába, az 1701 hordó közül 9 volt üres kisebb sérülések vagy szivárgás miatt. Ilyen jellegű rakomány esetében ez elfogadható veszteség volt.^[73]

2006-ban Andrea Sella, a University College London tanára egy kísérletet végzett a Channel 5 brit kereskedelmi televízió részére. Elkészítette a raktér modelljét, benne papírból utánozva a hordókat. Butángázzal végzett robbantás után – bár látványos tűzgolyót és lökéshullámot produkált – semmilyen égésnyomot nem fedezett fel a hordóutánzatokon.^[74]

Az elképzelés támogatói szerint csak ideiglenesen szálltak be a csónakba. A Mary Celeste kötélzetének állapotából feltételezhető, hogy a csónakot azokhoz erősítették, de a kötél elszakadt, a hajó elsodródott, a mentőcsónak pedig elsüllyedt. Nem világos viszont, hogy miért kötötte volna ki a legénység a csónakot a hajóhoz, amiről úgy gondolták, hogy felrobban vagy elsüllyed.^[75]

Ahogy telt az idő, egyre több kitalált részlet keveredett a Mary Celeste történetébe. Már 1883-ban a Los Angeles Times „feljavítva” ismertette a rejtélyt: „Minden vitorla ki volt feszítve, a kormányt rögzítették, minden kötél a helyén volt… A tűz égett a konyhában. A vacsora érintetlenül és csak kissé kihűlve állt… a hajónaplót a megtalálás órájáig vezették”.^[76] Húsz évvel később, az Overland Monthly and Out West Magazine 1906 novemberében azt írta, hogy a Mary Celeste-et a Zöld-foki szigeteknél találták meg, 2600 km-re a tényleges helyzetétől. Egyéb pontatlanságok is szerepelnek, Briggset első tisztnek tudja be, és szerinte élő tyúkok voltak a hajón.^[77]

A legelterjedtebb interpretáció, amely sok kutató szerint biztosította, hogy a Mary Celeste története sose merüljön feledésbe,^[78][79] az akkor 25 éves Arthur Conan Doyle novellája volt, amely a Cornhill Magazine 1884 januári számában jelent meg. A J. Habakuk Jephson vallomása című írásban kissé megváltoztatta a körülményeket, de a sztori felismerhető maradt: a hajót átnevezte Marie Celeste-re, a kapitányt J. W. Tibbsnek hívták és az út 1873-ban történt Boston és Lisszabon között. A hajónak utasai is voltak, közöttük az elbeszélő Jephson.^[80] A novellában egy másik utas, a fanatikus fehérgyűlölő Septimus Goring ráveszi a legénységet, hogy öljék meg a kapitányt és hajózzanak Nyugat-Afrikába, ahol a többi utast is megölték, Jephson kivételével, mert őt Goring tisztelte varázserejű amulettje miatt.^[81] Doyle nem hitte, hogy történetét bárki komolyan veszi, de a gibraltári amerikai konzul (aki a hivatalos meghallgatás idején is helyén volt már) vizsgálatot indított, hogy alá lehet-e támasztani valamivel az író verzióját.^[82]

1913-ban a The Strand Magazine közölte egy állítólagos túlélő, Abel Fosdyk vallomását, miszerint úszóversenyt tartottak, amit mindenki egy ideiglenes emelvényen állva figyelt. Az emelvény beszakadt a tengerbe, és a legénység vagy megfulladt vagy megették őket a cápák. Az újság ezt valódi történetként tüntette fel, bár számos apró hibát ejtettek: Griggsnek nevezték a kapitányt, Boyce-nak Morehouse-t, Briggs lányát hétévesként tüntetik fel, pedig csak kettő volt, és a legénységet is 13 fősnek írták.^[78] Az 1920-as években az ír Laurence J. Keating állt elő egy valódinak beállított túlélő-sztorival, amelyben gyilkosság, őrültek és a Dei Gratiá-t is bevonó összeesküvés szerepelt.^[83] Annyira meggyőzően sikerült előadnia a történetet, hogy a New York Herald Tribune 1926-ban „vitathatatlan igazságnak” titulálta.^[84]

1924-ben a Daily Express közölt egy történetet, amelyben a Mary Celeste legénysége rábukkant egy elhagyott gőzhajóra, amelynek széfjében 3500 fontnyi aranyat és ezüstöt találtak. A pénzt elosztották, a mentőcsónakokon elhagyták a hajójukat, és új életet kezdtek Spanyolországban.

1904-ben a Chambers's Journalban jelent meg egy cikk, amely szerint a teljes legénységet egy óriáspolip szedte le a Mary Celeste-ről, egyiket a másik után.^[85] Bár az óriáskalmár (Architeuthis dux) 15 méteres hosszúságot is elérhet, és előfordult, hogy hajókat támadott meg,^[86] nem valószínű, hogy magával vitte volna a kapitány navigációs műszereit.^[87] Voltak, akik a Bermuda-háromszöget is említették, bár a hajót az Atlanti-óceán túloldalán találták meg,^[88] és a repülő csészealjakat is megvádolták a legénység elrablásával.

A Mary Celeste 1873. június 26-án indult el Genovából és szeptember 19-én érkezett vissza New Yorkba.^[89] A bírósági meghallgatások és a rejtélyt övező véres történetek miatt nem tudtak rá legénységet találni, és végül 1874 februárjában a konzorcium áron alul eladta New York-i üzletemberek egy csoportjának.^[90]

Az új tulajdonosok a Karib-tengerre és az Indiai-óceánra küldték a hajót, de útjain rendszerint veszteséget termelt.^[90] 1879 februárjában Szent Ilona szigetén szerepelt a kikötői jelentésekben^[91] azzal, hogy kapitánya, Edgar Tuthill megbetegedett, és orvost kellett hívni hozzá. A kapitány meghalt a szigeten, ami csak megerősítette a tengerészek meggyőződését, hogy a Mary Celeste el van átkozva. Tuthill már a harmadik parancsnoka volt, aki idő előtt halt meg.^[90] 1880 februárjában a hajó ismét gazdát cserélt, ezúttal egy bostoni társaság vette meg. Új kapitánya, Thomas L. Fleming 1884 augusztusáig szolgált rajta, amikor Gilman C. Parker váltotta fel.^[92] Kereskedelmi útjairól nem maradtak fent feljegyzések, de a hajót több ízben új kikötőbe regisztrálták át, utoljára Bostonba.

1884 novemberében Parker összebeszélt néhány bostoni szállítóval, akik értéktelen rakománnyal töltötték meg a Mary Celeste-et, amelyet a hajó papírjain jóval értékesebbnek tüntettek fel, majd az egészet 30 ezer dollárra biztosították. December 16-án kifutottak Haiti fővárosa, Port-au-Prince irányába.^[93] 1885. január 3-án a Mary Celeste a Gonâve-sziget déli oldala mentén közelítette meg célkikötőjét, ahol Parker szándékosan ráfuttatta a jól ismert és térképeken is szereplő korallzátonyra, a Rochelois-zátonyra. A hajó alja felszakadt és annyira megsérült, hogy javíthatatlanná vált. A kapitány és a legénység partra evezett a mentőcsónakban, és Parker a rakomány menthető részét 500 dollárért eladta az amerikai konzulnak.^[94][95]

A konzul hamar rájött, hogy szinte teljesen értéktelen árut vásárolt,^[96] és értesítette a biztosítótársaságot, amely vizsgálatot kezdeményezett, és kiderült a csalás. 1885 júliusában Parkert és a bostoni szállítmányozókat biztosítási csalásért bíróság elé állították. Parkert ezenkívül hajója szándékos megrongálásával is vádolták, ami akkor a tengerészeti törvények szerint akár halálbüntetéssel is sújtható volt. Először a csalást tárgyalták, de az esküdtek egy része nem merte bűnösnek nyilvánítani Parkert, mert akkor szinte biztos volt, hogy a másik vád alapján halálra ítélik. A bíró a költséges újratárgyalás helyett a megegyezést szorgalmazta, és a biztosító végül visszavonta a csalás vádját. A rongálás ügyében Parkert végül felmentették, így büntetés nélkül megúszta az ügyet, ám szakmai hírneve tönkrement, és nyomorban halt meg három hónappal később. Vádlott-társai közül egyik később megőrült, egy másik pedig öngyilkos lett.

2001 augusztusában Clive Cussler tengeri régész bejelentette, hogy megtalálta a Mary Celeste maradványait a korallzátonyon. Több mint száz év elteltével csak néhány fa- és fémdarab maradt a hajóból.^[97] A faanyag első vizsgálatai szerint olyan fajta volt, amelyet gyakran használtak New Yorkban a Mary Celeste 1872-es átépítése idején,^[98] de a dendrokronológiai analízis alapján olyan fából származott, amely még 1894-ben is életben volt, tíz évvel a hajó elsüllyedése után.^[99]

Nem a Mary Celeste volt az első hajó, amelyet rejtélyes körülmények között, elhagyva találtak meg. Rupert Gould tengerésztiszt és tengerészeti rejtélyek kutatója több ilyen esetet is talált 1840 és 1855 között.^[100] Azonban a Mary Celeste volt az, amelynek neve szinte eggyé vált a kísértethajókkal.^[101] 1955 októberében a 70 tonnás MV Joyita tűnt el a Csendes-óceán déli részén Szamoa és Tokelau között, fedélzetén 25 emberrel.^[102] A hajót egy hónappal később találták meg üresen, 970 km-rel letérve útvonaláról.^[103] Az eset leírója, David Wright úgy fogalmazott, hogy „a Mary Celeste esetéhez fogható klasszikus tengeri rejtéllyel” állunk szemben.^[104]

A rejtélyt több alkalommal is feldolgozták filmen vagy rádióban. Az 1930-as években két rádiójátékot készítettek belőle,^[105][106] 1949-ben pedig színdarabot.^[107] Számos könyvet írtak róla, többnyire természeti jelenségeket okolva a titokzatos eltűnésért.^[108] 1935-ben a brit Hammer Film Productions stúdió A Marie Celeste rejtélye címmel filmet forgatott, amelyben Lugosi Béla játszotta a megháborodott tengerészt, ám a film nem aratott jelentős sikert.^[109] Egy 1938-as rövidfilmben, Az elpusztult hajóban dramatizálva adták elő a különböző elméleteket, a lázadást, az alkoholgőzös robbanást és a természetfölötti magyarázatot.^[110]

Spencer’s Islanden a Mary Celeste készítésének helyszínén emlékművet és egy hajótest formájú filmvetítőhelyet építettek a hajó és legénysége emlékére.^[111] A Mary Celeste szerepelt a Maldív-szigetek és Gibraltár által kiadott bélyegeken.^[112]

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Mary Celeste című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Tarján M. Tamás: 1872. december 4. A Mary Celeste kísértethajó rejtélyes felbukkanása (magyar nyelven). rubicon.hu. (Hozzáférés: 2015. augusztus 6.)
• A Mary Celeste – rejtély (magyar nyelven). konteo.blogrepublik.eu. (Hozzáférés: 2015. augusztus 6.)
• A Mary Celeste hajóroncsáról információk (angol nyelven). National Underwater and Marine Agency. (Hozzáférés: 2015. augusztus 6.)