Monasztikus rendek

A monasztikus vagy monachus vagy monakhosz a szerzetesség vagy remeteség életformájának tagja volt. A monasztikus szerzetesség ma a vallásos élet egy általában olyan önkéntes formája, mely során az egyén lemond a saját tulajdonáról, világi igényeiről és követeléseiről, anyagi javairól, és önmagát teljesen a szellemi, spirituális életnek, vallási elmélkedésnek szenteli; esetleg az aszkézis különböző módjait is gyakorolja eközben.

A monachizmus ma egyet jelent a regulát követő, imának és elmélkedésnek szentelt élettel, társulva a regulák szerinti, „Isten jelenlétében” végzett kemény munkával („ora et labora”), s fogadalmuk szerint a monasztikus erények, a tisztaság, a szegénység, az engedelmesség (alázat) szüntelen gyakorlása. A „monasztikus hagyományokhoz való visszatérés” kifejezés azt a koronként felelevenedő törekvést jelenti, mely az evangéliumi élet korai egyházatyák, rendalapítók által rögzített eszmeiségéhez és életideáljához való újbóli közeledést célozza.

Bővebben: Szerzetesség

Bővebben: Keresztény szerzetesség

A görög eredetű szó (μοναχός), a monakhosz és az ebből származó latin monachus jelentése „magányos, egyedül álló” ^[4][5] és arra a személyre alkalmazható, aki cölibátusban, illetve házastárs nélkül egyedül marad, és „Istennel köt házasságot”.^[6]

A μοναζόντες szó első előfordulása keresztény papirusztekercseken 324-re, illetve 334-re tehető. A magányosan élők megnevezésére használták, jelentése pedig „azok, akik egyedül élnek”, de van szír gyökerekre visszamenő értelmezési lehetőség is, amelyben a szó eredetileg a szorosan Krisztus-követőt jelenti.^[7] A kifejezést Atanáz patriárka Remete Szent Antalról írt görög nyelvű, és számos másolatban elterjedt életrajza tette közkeletűvé, majd Jeromos latin fordításában rögzült a latinizált változat: monachos/monachus.Jeromos szerint egyedül élőt jelent, más magyarázat szerint belsőleg egységeset, vagy egyetértőt, illetve az egyszülött követőjét.^[8]

A fogalom tartalmi változásai

A 4. századtól a nyugati kereszténységben a „magányos”, „egyedüli” jelentésben terjedt el a monakhosz szó használata.^[9]

Cassianus és Jeromos szerint az az ember, aki egyedül él Istennel.^[9]

Ágostonos értelemben már nemcsak a remetéket, magányban élő anakhórétákat, hanem a közösségben élő cenobitákat is jelenti.^[9]

A középkor folyamán megmaradt a kétféle értelmezés, de a hangsúly egyre inkább a magányban, világtól elszakadva élő emberre tolódott el.^[9]

A monasztikus élettel kapcsolatban Jeromos háromféle típust sorol fel :^[9]

• anakhóréták, akik a sivatag magányában élnek,
• cenobiták, akik közösséget alkotnak,
• remobothok, a csavargó, léhűtő életet élő monachusok. ^[10]

Cassianus ugyanezt a három típust sorolja fel, de harmadiknak a szarabaitákat nevezi.^[11] Nursiai Benedek a regulájában a felsorolást kiegészíti egy negyedikkel,^[12] akiket girovágusok-nak (vándor monachusok) nevez, és így ecseteli őket:

„Ezek egész életükön át más-más tartományban élnek, három-négy napon majd ebbe, majd abba a kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak, minden tekintetben rosszabbak a szarabitáknál.” ^[13]

A monasztikusok között külön csoportot alkotnak azok az aszkéták, akik nem szükségképpen vonulnak ki a világból.^[9]

Magyar nyelvünkben hiányzik a szó a monasztikus szerzetes jelölésére. A latinra megy vissza az olasz monaco, a német Mönch, az angol monk, a francia moine, a lengyel mnich szó. Nőnemben: monacha, monaca, Nonne, nun, moniale, mniszka. E kifejezések ősi alapítású, klauzúrás monostorok lakóira értendők.^[14]

A korai keresztény szerzetesség a szellemi vezetés és irányítás legalább két korábbi hagyományának ötvözését jelenti.^[15] A keresztény szerzetesség kettős forrásozású, az aszkéta (vezeklő) életeszmény több úton valósult meg, a remete (eremita, anakhoréta) és a cenobita életmód fokozatos kiforrása, ötvözése.^[16]Mindegyik tartalmazta a ritkább, időnkénti együttimádkozást, szemlélődést, vagy éppen fegyelmezett, szabályok szerinti együttélést vagy együttműködést is.

Az őskereszténység aszkétáiról Órigenész szolgál másodlagos forrásból származó adatokkal. A 230-as években caesareai keresztény oktatóként tanítványait már egyféle vallási közösségbe szervezte.Az ős-remeték legismertebbike Remete Pál (aki körül közösségek települtek le) és Remete Antal. Ekkorra már körvonalazódni kezdtek a monachizmus intézményi keretei, ugyanis tanításai révén létrehozott már valamiféle egységet követői között.

Antal tanítványai három központot alapítottak az aszkéták számára a Nílus deltájától nyugatra, az Alexandria és Kairó közötti térségben. (Szent Ámon és követői alapították meg 325-ben Nitriát(wd). A Cellák (Kelliá(wd)) néhány évvel későbbi alapításúak, amikor Nitria aszkétái ide vándoroltak fokozottabb elszigeteltséget keresvén. Szkétiszt (Scythis) 330-ban alapították Makariosz és társai.

Az első szerzetesi (cenobita) közösséget Pakhomiosz alapította Tabennisziben (Tabenna(wd)), és regulát is kidolgozott. Halálakor már kilenc férfi és két női monostor létezett.

Nagy Szent Vazult a keleti szerzetesség alapítójának tekintik, szabályzata a keleti ortodox egyházra (de Szent Benedek közvetítésével a nyugati szerzetességre is) nagy hatással volt. A keleti keresztény szerzetesség lényegében monasztikus jellegű, mind katolikus vonalon (bazilita, maronita, mechitarista csoportok), mind az orthodox egyházakban.

Mai szerzők szerint a nyugati szerzetesség egyenes folytatása a nyugati aszketizmusnak.^[17]

Vercelli-i Szent Euszebiosz püspök klerikusaiból szervezett szerzetesi közösséget Ágostont megelőzve, de a monasztikus élet Szent Ambrussal kezdődött Mediolanumban (városon kívül alapított monostor). Tours-i Szent Márton 361-ben Ligugében megalapította az első európai szerzetes kolostort, majd a remete életmód eszményével Marmoutier monostorát, mely egész Galliára erős kisugárzást gyakorolt.Hippói Szent Ágoston regulái és Johannes Cassianus marseille-i kolostoralapításai és elméleti írásai voltak nagy hatással, utóbbi szintén Szent Benedek közvetítésével.^[17]

A keresztény monaszticizmus alapítójának tekintett Szent Benedek reguláját követő rendek lettek a legelterjedtebb monasztikus rendek: a bencések. A kora középkort vallási tekintetben bencés korszaknak nevezik, ugyanis a Szent Benedeki regula a 7. és a 11. század között (Anianei Szent Benedek tevékenysége és a Cluny monostorból kiinduló megújulási mozgalom hatására is) monopolhelyzetet nyert és az abban felvázolt életmód a hiteles keresztény élet és szentség egyedüli modellje lett.^[18]

A Brit-szigeteken Szent Patrik missziós tevékenysége nyomán a monasztikus, sőt a fokozottan aszketikus szerzetesi ideál gyakorolt igen nagy hatást. Szent Kolumba alapításai, (Iona, Bangor monostorai), majd a Patrik halálát követő száz év alatt az egész szigetet beborították a kolostorok. Az 5–6. század az ír szentek virágkora. Szent Kolumbán és tanítványa Szent Gál közvetítésével Galliában is terjedt ez a szerzetesi ideál, Kolumbán később benedeki regulán alapuló, de még szigorúbb regulája (Luxeuil, Sankt-Gallen).^[18]

A 10–11. században kezdődött bencés szerzetesi reformmozgalom három alapideált tűzött maga elé, s ezek eltérő hangsúlyozása újabb rendek keletkezését vonta maga után ekkor, majd részben az elkövetkezendő századokban. Az egyik szerzetesi formáció elsősorban a visszatérést hangsúlyozta az ősegyház remetei életmódjához, a sivatagi atyák eszmeiségéhez (ilyenek a kamalduliak, karthauziak, a Szent Ágostoni regulát követő pálosok, utóbbiak 1371. október 17-től jogilag monostorokként működtek,^[19] 1770-ben pedig monasztikus renddé nyilvánították házaikat^[20]). A másik az apostoli evangelizációra helyezte a hangsúlyt (ezek pl. a koldulórendek vagy egyéb apostoli feladatok: beteggondozás, prédikálás stb. felvállalói). A harmadik a benedeki regulához való szigorú visszatérést szorgalmazta (így a ciszterciek).^[21]

Az Egyházi Törvénykönyv beszél a monachusról, amikor megkülönbözteti őket a szabályozott kanonoktól, illetve a monialis-ról, monacha jelentésben.^[22] A magyarnak csak az utóbbira van önálló szava: apáca, az előbbit csak szóösszetétellel tudja kifejezni: monasztikus szerzetes.^[9]

Az évszázadok alatt a monasztikus rendek köre folyamatosan bővült, illetve változott az őket ért környezeti hivatás-szükségletek által felvetett karizmáik szerint. A pálosok, trappisták, ciszterciek, karthauziak, bencések, karmeliták, ágostonos rendek kontemplatív ága, klarisszák rendjeinek szabályzatába vagy tevékenységi körébe a hangsúlyos, ún. monasztikus-szemlélődő életrend, az életáldozat és engesztelés^[23] mellett egyes műveltségterjesztő (gazdasági és művészeti), tudományos, oktató, lelkigondozó tevékenységek is az „ora et labora” kiegyensúlyozott ritmusában bekerültek.

Századokon át a monasztikus rend azonos volt a bencésekkel; ma jogi szempontból az alábbi szerzetesrendek nevezhetők monasztikusnak :^[9]

Férfirendek

Férfirendek 1998-ban: ^[24]

• antonianusok négy rendje (Ordo Maronita Beatae Mariae Virginis [32 monostor], Ordo Libanensis Maronitarum [70 monostor], Ordo Antonianorum Maronitarum [32 monostor], Ordo Antonianus S. Hormisdae Chaldeorum [5 monostor])
• baziliták öt rendje (Ordo Basilianus Italiae, Cryptoferratensis [5 monostor], Ordo Basilianus S. Josaphat [69 monostor], Ordo Basilianus Ss. Salvatoris Melkitarum [19 monostor], Ordo Basilianus Soaritarum Melkitarum [6 monostor], Ordo Basilianus Aleppensis Melkitarum [12 monostor])
• a bencés konföderáció 22 kongregációja [357 monostor]
• ciszterciek 12 kongregációja [83 monostor]
• hieronimiták(wd) Spanyolországban [2 monostor]
• karthauziak [18 monostor]
• mechitaristák [15 monostor]
• Monachi e Regula Studitarum (alapítva: 1965, ukrán) [2 monostor]
• pálosok [42 monostor]
• trappisták [93 monostor]

Apácarendek

Apácarendek 1998-ban:[II. rendi szemlélődő rendek illetve önálló monostorokkal rendelkező intézmények száma: 59]^[24]

• Szerzetesség
• Keresztény szerzetesség
• Sivatagi atyák
• Reclusus

• King, Peter: A monachizmus Nyugaton. A monasztikus szerzetesség története a Latin Egyházban, Budapest, Szent István Társulat, 2007.
• Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. (Regisztráció után pdf-ben letöltött dokumentum oldalszámaival).
• Deák Viktória Hedvig OP Egyetemes egyháztörténelem. Középkor I. Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2006.^{[halott link]}
• Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Bencés Kiadó, Budapest, 1996. I–II. kötet, A–Zs. 1182 o.
• Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége, Dinasztia K. Budapest, 1998. I–II. kötet A–Zs. 1445 o.
• Magyar Marietta Mirjam: A szerzetesi élet formái a történelemben. Vigília, 80 (8. szám). 562–569. ISSN 0042-6024