Sobibóri megsemmisítőtábor

1940-ben a nácik 16 munkatábort hoztak létre Lengyelország lublini kerületében. Ezt a területet mezőgazdasági központnak tervezték. A krychówi koncentrációs tábort leszámítva, ezekben a táborokban például iskolákban, gyárakban, farmokon tartották fogva az embereket. Krychów, amelyet a második világháború előtt építettek, volt a legnagyobb a 16 tábor közül. Ezt fogolytábornak szánták a lengyel bebörtönzöttek számára.

A sobibóri megsemmisítőtábort 1942-ben hozták létre, közel a munkatáborokhoz.^[2] Egy 40 kilométeres vasúti szárnyvonal kötötte össze a területet a fővasútvonallal. A tábor építése 1942 márciusában kezdődött meg, ugyanakkor, amikor a bełżeci tábor üzemképessé vált a megsemmisítésre. A tábor építésére munkásokat a környező városokból falvakból rendeltek, ám a munkálatok oroszlánrészét a Sonderkommando végezte, Richard Thomalla irányításával. A Sonderkommando egy 80 zsidóból álló csoport volt, amelyet a közelben lévő gettóban élőkből hoztak létre. Egy, a trawiniki koncentrációs táborban edződött osztag felügyelte őket. A munkálatok befejezése után, a Sonderkommando tagjait főbe lőtték.^[3] 1942 áprilisában kísérleti elgázosításokra került sor. Körülbelül 25 zsidót hoztak erre a célra Krychówból. Christian Wirth, a bełżeci tábor parancsnoka, s a Reinhard hadművelet felügyelője külön erre az eseményre érkezett a táborba.^[4]

Heinrich Himmler Franz Stangl SS-Obersturmführert jelölte ki a tábor parancsnokává. Stangl 1942. április 27-től 1942 augusztusáig töltötte be ezt a posztot.^[5] Stangl szerint Odilo Globocnik^[6] kezdetben azt állította, hogy Sobibór egy, a hadsereg ellátására létrehozott tábor, s a tábor igazi rendeltetésére Stangl csak akkor jött rá, mikor megtalálta a gázkamrákat, az erdőben elrejtve. Globocnik elmondta neki, hogy ha zsidók "nem dolgoznak elég keményen", minden joga megvan ahhoz, hogy meggyilkoltassa őket, s ő (Globocnik) majd küld újakat. Stangl először áttanulmányozta bełżeci tábor működését, amely már megkezdte a megsemmisítést. Ezután felgyorsította a sobibóri tábor befejezését.^[7] 1942 májusában teljesen működőképessé vált, s megkezdték az elgázosításokat. Vonatok érkeztek a vasútállomásra, s a deportált zsidóknak azt mondták, hogy egy tranzittáborban vannak, majd utasították őket, hogy vetkőzzenek le, és adják át értékeiket. A 100 méter hosszú „Mennyek útján” (Himmelstrasse) vezették őket a gázkamrákba, hol szénmonoxiddal végeztek velük. SS-Oberschartführer Kurt Bolender perében erről így szólt:

A helyi zsidókkal rendkívül kegyetlenül bántak, külföldi társaikkal ugyanakkor képmutató udvariassággal. A westerborki holland zsidóknak kényelmes utazásuk volt: a vonaton zsidó orvosok és nővérek kísérték őket, nem volt étel- vagy gyógyszerhiány. Sobibór nem tetszett valódi veszélyforrásnak.^[8]

Az áldozatok között volt a 18 éves Helga Deen, akinek naplóját 2004-ben megtalálták; az író Else Feldmann; tornászok, mint például Helena Nordheim, Ans Polak és Jud Simons; a bűvész Michel Vellemann.^[9] A női foglyokat sokszor szexuálisan bántalmazták, mielőtt végeztek velük. Például két osztrák színésznőn azok meggyilkolása előtt csoportos nemi erőszakot követtek el az SS-ek. A „gázmester” Erich Bauer tanúskodott erről:

Felépítése

A tábort négy részre osztották. A helyőrségi körlethez tartoztak a főbejárati kapuk, s a vasúti platform, ahol az áldozatokat kiszállították a vonatokból. A parancsnoki szállás balján az őrház, jobbján a fegyverraktár, szemben vele pedig a platform volt.^[5]

Az egyes számú tábort a nyugati részen hozták létre, a helyőrségi körlet mögött. Szökés ellen biztossá az extra szögesdrótkerítés, és egy vízzel teli árok tette. Az egyetlen kijárat a körletbe vezető kapu volt. Ebben a táborrészben laktak a zsidó foglyok, s itt volt a fogolykonyha is. Minden fogolynak körülbelül egy négyzetméter alvóhelye volt.^[5]

A második tábor egy nagyobb részleg volt, itt helyezkedtek el a mindennapi élethez és a gyilkolási folyamathoz szükséges szolgáltatások. 400 fogoly, köztük nők dolgoztak itt. Itt raktározták az áldozatoktól elvett tárgyakat, a levágott hajat, ruhákat, ételeket, aranyat, és egyéb értékeket. A zsidókat itt vetkőztették le, vágatták le a hajukat. A ruhákat átvizsgálták, az okmányokat elégették a közeli kemencében. Az áldozatok utolsó lépéseiket egy szögesdrótokkal körülvett úton tették. Ez volt az úgynevezett "Út a mennyországba", s közvetlenül a gázkamrákba vezetett. Ebben a lágerben volt még a fő adminisztrációs iroda is.^[5]

A hármas táborban gyilkolták meg az áldozatokat. A tábor északnyugati részén volt található, s csupán két úton lehetett ide eljutni, a kettes táborból. A láger alkalmazottai egy kis ajtón juthattak be. Az áldozatok bejárata közvetlenül a gázkamrákba vezetett, s a bejárat feletti rész virágokkal, illetve Dávid-csillaggal volt kidekorálva.^[5]

2013 májusában régészek, a hármas tábor közelében folytatott ásatások során feltártak egy menekülésre szolgáló alagutat, egy szabadtéri krematóriumot, emberi csontváz maradványokat. Ezenkívül találtak még egy meggyilkolt zsidó gyerekhez tartozó dögcédulát, s egy anyagot, amely minden valószínűség szerint emberi vér.^[10] Nem sokkal később lengyel és izraeli kutatók pontosan bemérték a gázkamrák helyét.^[11]

A felkelés

A sóbibóri táborban került sor az egyik sikeres felkelésre a nácik ellen. A náci táborok életében összesen két sikeres felkelés volt, egy a sobibóriban, egy pedig Treblinkában, 1943. augusztus 2-án.

A szóbeszéd a tábor közeli leállításáról 1943 tavaszán kezdődött terjedni, amikor a bejövő transzportok száma csökkenni kezdett. Feljegyzések a bełżeci koncentrációs tábort túlélő, s a meggyilkolás céljából Sobibórba szállítottak előrevetítették, mi fog történni, ha a tábort felszámolják. A szóbeszéd hamisnak bizonyult, sőt egy döntés a tábor kibővítéséről szólt 1943 nyarán. Ennek ellenére a lengyel foglyok által szervezett földalatti mozgalom célja a táborból való megszökés volt.^[12]

1943 szeptemberében a mozgalom váratlanul erősítést kapott, a szovjet deportáltak megérkezésének köszönhetőben. Néhányan ezek közül csatlakoztak a szervezkedéshez, hogy katonai tapasztalatukkal segítsék azt.^[12]

1943. október 14-én a lengyel Leon Feldhendler és a szovjet Alekszandr Pecserszkij által vezetett földalatti mozgalom tagjai 11 SS tisztet és néhány őrt gyilkoltak meg. Bár a terv az volt, hogy az összes SS-t megölik és ezután hagyják el a főkapun át a tábort, a gyilkosságokra felfigyeltek, s a foglyoknak pergőtűz mellett kellett futni az életükért. A 600 fogolyból körülbelül 300 menekült el az erdőkbe.^[5]

Csupán 50-70 szökevény élte túl a háborút.^[13] Néhányan az aknamezőkön robbantak fel, s voltak, akiket elfogtak, majd kivégeztek. A túlélők nagy része elrejtőzve vészelte át az időszakot. Napokkal a lázadás után Heinrich Himmler elrendelte a tábor bezárását, az építmények lerombolását, s fák ültetését a területen.^[5] A gázkamrákat lerombolták, s a maradványait aszfalttal takarták el, ezáltal azt a látszatot keltették, mintha az út része volna.^[14] 2014-ben négy gázkamrát tártak fel régészek.^[15]

Az áldozatok

Az Amerikai Holokauszt Emlékmúzeum szerint körülbelül 167 000 embert gyilkoltak meg a sobibóri táborban. Más becslések az áldozatok számát 300 000-re teszik. A Holland Sobibor Alapítvány számításai szerint 170 165 ember halt meg itt. Gyakorlati okokból lehetetlen a táborban meggyilkoltak listáját létrehozni. A nácik nem csak a földi javaiktól fosztották meg a zsidókat, hanem megpróbálták létezésük minden nyomát eltüntetni.^[16][17]

Lásd még: A sobibóri megsemmisítőtábor fogylai (kategórialap)

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Sobibór extermination camp című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Krzysztof Bielawski (2010), Obóz zagłady w Sobiborze [Death camp in Sobibor] (in Polish), Virtual Shtetl, Museum of the History of Polish Jews, Hozzáférés ideje: 25 September 2014
• Jakub Chmielewski (2014), Obóz zagłady w Sobiborze [Death camp in Sobibor] (in Polish), Ośrodek Brama Grodzka, Lublin Pamięć Miejsca, Hozzáférés ideje: 25 September 2014
• Sobibor Museum (2014), Historia obozu [Camp history], Państwowe Muzeum na Majdanku, Oddział: Muzeum Byłego Obozu Zagłady w Sobiborze, Hozzáférés ideje: 25 September 2014
• Thomas Blatt. From the Ashes of Sobibor (Google Books, Preview), Northwestern University Press (1997). ISBN 0810113023 
• Yitzhak Arad. Belzec, Sobibor, Treblinka. The Operation Reinhard Death Camps (Google Books, Search inside), Indiana University Press. ISBN 0253213053 
• Bialowitz, Philip with Joseph Bialowitz. A Promise at Sobibor: A Jewish Boy's Story of Revolt and Survival in Nazi Occupied Poland. University of Wisconsin Press (2010). ISBN 978-0-299-24800-0 
• Freiberg, Dov (2007), To Survive Sobibor, Gefen Publishing House. ISBN 978-965-229-388-6
• Lev, Michael (2007), Sobibor, Gefen Publishing House. ISBN 978-965-229-408-1
• Novitch, Miriam. Sobibor, Martyrdom and Revolt: Documents and Testimonies (1980). ISBN 0-89604-016-X 
• Schelvis, Jules. Sobibor: A History of a Nazi Death Camp. Berg (2007). ISBN 978-1-84520-418-1 
• Sereny, Gitta. Into That Darkness: from Mercy Killing to Mass Murder (1974). ISBN 0-07-056290-3 
• Gilead, I., Y. Haimi and W. Mazurek (2009), Excavating Nazi Extermination Centres. Present Pasts, Vol 1. http://www.presentpasts.info/article/view/pp.12/2 Archiválva 2014. május 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Zielinski, Andrew (2003), "Conversations with Regina", Zedartz – Hyde Park Press Adelaide. ISBN 0-9750766-0-4

A Wikimédia Commons tartalmaz Sobibóri megsemmisítőtábor témájú médiaállományokat.