Weddell-tenger

Bellingshausen és Bransfield kísérletei

A Weddell-tenger nyugati és középső részét általában állandó jégtakaró fedi, mely a nyár elején egészen a 60° déli szélességig terjed. Ez a körülmény hosszú időn keresztül megakadályozta a terület feltérképezését.^[1] 1820-ban Fabian Gottlieb von Bellingshausen a Vosztok és a Mirnij hajókkal 32 kilométerre megközelítette az Antarktiszi-félszigetet, azonban egy hatalmas, napokig tartó vihar és a sodródó jéghegyek a Déli-Sandwich-szigetektől délre arra kényszerítették, hogy észak felé vegye az irányt.^[2] Ugyanebben az évben Edward Bransfield a Williams kétárbócos brigg fedélzetén bár szintén megpillantotta az Antarktiszi-félsziget legészakibb pontját, azonban az egybefüggő jég miatt a Graham-föld északkeleti partjainál szintén kénytelen volt visszafordulni. Bár mind a mai napig vita tárgya, hogy ki pillantotta meg elsőként az antarktiszi kontinenst, azonban az kétségtelen tény, hogy a Weddell-tenger területére egyik felfedezőnek sem sikerült behajóznia.^[3]

James Weddell déli rekordja

James Weddell (1787–1834), a brit királyi haditengerészet korábbi tisztje 1819-ben megállapodást kötött James Strachan hajógyárossal, hogy fókavadász expedíciót vezet a Déli-Shetland-szigetek térségébe. Az első expedíció gazdasági szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, azonban Weddell 1822-ben a Jane kétárbócos briggel és a Beaufoy egyárbócos kutterrel (melynek kapitánya Matthew Brisbane volt) visszatérhetett a térségbe. A Déli-Shetland-szigetek körüli vizeken a kiterjedt fókavadászat már majdnem teljesen megsemmisítette a vadállományt, és 1820 és 1822 között nem kevesebb, mint hét fókavadász hajó semmisült meg a térségben. Bár kétséges volt, hogy a két hajó és azok felszerelése megfelelő-e a tervezett feladatra, Weddell felhatalmazást kapott, hogy amennyiben szükséges, a korábban feltérképezett területeken túl is folytassa a kutatást. Bármilyen hiányosságai is voltak a hajóknak és készleteiknek, a legénységnek felbecsülhetetlen értéket jelentettek Weddell kiváló vezetői és navigációs képességei. Tudta, hogyan kell hónapokon keresztül lelkesíteni, jókedvűen és szolgálatra készen tartani embereit a feltérképezetlen tengereken, a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok között is.^[4][5]

A két hajó 1822. december 30-án futott ki a Falkland-szigetekről és dél felé hajózott. 1823. január 12-én megpillantották a Déli-Orkney-szigetek keleti végét, majd a következő napon már elég közel voltak a Saddle-szigethez ahhoz, hogy mindkét hajóról egy-egy csónakot küldjenek a sziget felderítésére. A szigeten hat ismeretlen fókafajt azonosítottak, melyek közül az egyik bőrét Weddell később az Edinburgh-i Múzeumnak ajándékozott tudományos vizsgálatra. A szigetek körüli alapos kutatás során azonban csak kislétszámú fókát találtak, így Weddell arra a következtetésre jutott, hogy a fókák onnan délre vándoroltak. Abban a reményben, hogy délen több fókát talál délnek vette az irányt. A sűrű ködben a jéghegyek között több esetben kénytelen volt hagyni, hogy hajói szabadon sodródjanak, amely kockázatos vállalkozás volt, azonban a hajók komoly károkat nem szenvedtek. 1823. január 27-én elérték a 64°58 déli szélességet, azonban fókákat és szárazföldet nem észleltek, így visszatért a Déli-Orkney-szigetek és a Déli-Sandwich-szigetek térségébe.^[4][5]

Mivel továbbra sem bukkantak fókákra, Weddell és Brisbane 1823. február 4-én úgy döntött, hogy ismét dél felé veszik az irányt. Az út során az állandó szélviharok miatt mindkét hajó legénysége szenvedett a hidegtől, reuma és görcsök gyötörték őket. Miután február 16-án átlépték a 70° déli szélességet, az időjárás jelentősen javulni kezdett, a jéghegyek teljesen eltűntek; a csapat mérsékelt nyugati szélben, rendkívül kedvező jégviszonyok között haladhatott tovább. A sima tengerben – Weddell leírása szerint – bálnák tömegeit látták, a fejük felett pedig viharfecskék rajai köröztek. 1823. február 20-án feljegyzett pozíciójuk szerint elérték a 74°15’ déli szélességet a 34°16’ nyugati hosszúságnál, mellyel 345 kilométerrel (több, mint három szélességi fokkal) délebbre jutottak, mint James Cook 1774-ben. Bár az időjárás és a jégviszonyok továbbra is különlegesen kedvezőek voltak, azonban mivel szárazföldnek nyomát nem találták, a készleteik is fogyóban voltak és a visszaúthoz kedvező déli szél támadt, a visszafordulás mellett döntött. A legénység természetesen csalódott volt e döntés miatt, de Weddell beszédben dicsérte példás viselkedésüket, és tájékoztatta őket, hogy minden korábbi felfedezőnél délebbre jutottak. Ezután felvonták a zászlókat, és ünnepélyes ágyúlövésekkel ünnepelték meg a sikert. Weddell az újonnan felfedezett tengert uralkodójáról, IV. György brit királyról nevezte el, majd észak felé vette az irányt. Mivel a hosszú utazás során nem láttak arra utaló jeleket, hogy délre szárazföld terülne el, Weddell ebből azt a következtetést vonta le, hogy a déli sarkot egy óceán borítja, ott egybefüggő szárazföld nem található.^[6][5]

Miután a két hajó a Falkland-szigeteken áttelelt, majd a Déli-Shetland-szigeteknél túlélt egy hatalmas hurrikánt, 1824 júliusában tért vissza Angliába. Weddell déli rekordja hazájában nem kapott nagy figyelmet, mivel ekkor Anglia közvéleményének figyelmét inkább az Ausztráliában, Kanadában és a Csendes-óceáni térségben fennálló politikai kérdések rendezése kötötte le, a sarkkutatás pedig leginkább az északi sarkvidék felderítésére koncentrált.^[7] Emellett a tudóstársadalom kétkedéssel fogadta Weddell útleírását és a déli rekordjának hírét.^[6]

Ross déli-sarki expedíciója

1839-ben James Clark Ross a Brit Királyi Haditengerészet tisztje megbízást kapott, hogy az antarktiszi régióban végezzen kiterjedt tudományos kutatásokat – többek között – a földmágneses jelenségek, az oceanográfia, a meteorológia és a geológia területén.^[8] A tudományos expedíció mindkét hajója, az Erebus és a Terror (mely utóbbinak Francis Crozier, Ross jó barátja volt a parancsnoka) speciálisan a jég közötti hajózásra alkalmas, megerősített hadihajó volt. Mindkét hajó dupla fedélzettel, rézlemezekkel megerősített hajótesttel és vízhatlan válaszfalakkal rendelkezett.^[9]

Bár az expedíció elsődleges feladata a déli mágneses pólus pontos helyének meghatározása és a tudományos megfigyelések rögzítése volt, azonban Ross szabad kezet kapott az útvonal megválasztására, a térség feltérképezésére. Ross az expedíció során az antarktiszi területek addig járatlan területeire hatolt be. Ennek körében 1841 első negyedévében – többek között – felfedezte, a Viktória-földet, az Admiralitás-hegységet, a Possession-szigeteket, majd a Ross-tengerre behajózva a Ross-szigeten két tűzhányót fedezett fel, melyeket hajói tiszteletére Mount Erebusnak és Mount Terrornak nevezett el.^[10] Ezt követően mivel a Ross-selfjég (korabeli nevén a Nagy jégfal) áthatolhatatlan akadályt képezett dél felé, annak mentén – egy szoros vagy bejárat után kutatva – közel 320 kilométert tett meg keleti irányban, azonban áprilisban kénytelen volt visszatérni Tasmániába.^[11] 1841 novemberében ismét a Ross-tengerre hajózott, hogy a selfjégen átjárót találjon dél felé. Bár átjárót hiába keresett, 1842. február 23-án egészen a 78°09'30 déli szélességig jutott, túlszárnyalva ezzel Weddell teljesítményét.^[12][13] Ross déli rekordját 58 éven keresztül, Carsten Borchgrevink 1900-as bálna-öbölbeli partraszállásáig nem tudták felülmúlni.^[14]

Ross – miután a súlyos károkat szenvedett Erebust és Terrort a Falkland-szigeteken kijavították – 1842. december 17-én ismét a sarki vizek felé vette az irányt. Ezúttal az volt a szándéka, hogy a Weddell-tengeren, James Weddell útját követve a lehető legdélebbre hatoljon. 1843. február 14-én keresztezte elődje útvonalát, azonban – várakozásaival ellentétben – a Weddell által leírt nyílt tenger helyett csak jéghegyeket és a zajló jég áthatolhatatlan tömegét találta, melyek megakadályozták az előrejutást. Kelet felé hajózott, követve a jégzajlás szegélyét, azt remélve, hogy utat talál dél felé. Útját gyakran sűrű köd nehezítette, és többször észak felé ki kellett térnie a jégzár elől. Február 27-én, a 7° nyugati hosszúságnál a szél végre délnek fordult és a jég is megritkult, így teljes vitorlázattal hajózhatott délnyugat felé. Végül 1843. március 5-én, miután harmadszor is átszelte a déli sarkkört, Ross 14°51’ nyugati hosszúságnál elérte a 71°30' déli szélességet. Mivel a zajló jég ismét útjukat állta és északkelet felől erős vihar fenyegetett, ezen a ponton Ross a visszafordulás mellett döntött.^[15][16][17]

Bár Rossnak nem sikerült partra szállnia az antarktiszi kontinensen, és nem tudta megközelíteni a déli mágneses pólus helyét sem, 1843-ban Angliába visszatérve lovaggá ütötték a földrajzi és tudományos felfedezések terén elért eredményeiért.^[18]

Otto Nordenskjöld expedíciója

Ross útját követően hosszú időn keresztül nem kísérelték meg, hogy behatoljanak a Weddell-tenger jéggel borított területére. 1901-ben dr. Otto Nordenskjöld, svéd geológus vezetésével tudományos expedíció indult a Weddell-tenger nyugati régiójába. A svéd Antarktisz-expedíció az Antarctic fókavadászhajó fedélzetén, a sarkvidéki hajózás területén komoly tapasztalatokkal rendelkező, norvég Carl Anton Larsen kapitány parancsnoksága alatt 1901. október 16-án hagyta el Göteborg kikötőjét. A kutatóút tervezett célja az volt, hogy egy tudósokból álló csoport részére téli szállást alakítanak ki a szárazföldön, a sarki nyár és ősz során tudományos kutatásokat és méréseket végeznek, majd a következő nyár során az Antarctic visszatér, hogy felvegye a csapatot.^[19]

A hat főből álló csapat 1902. február 9-én szállt partra a felszereléssel, ellátmánnyal és szánhúzó kutyákkal az Antarktiszi-félsziget keleti partja mentén fekvő Snow Hill-szigeten, ahol egy előregyártott elemekből álló kunyhót építettek. A sarki tél^[20] beálltáig folyamatos földmágnességi méréseket és geológiai kutatásokat végeztek, illetve csónakokkal és szánokkal feltérképezték a környező területeket. A következő tavasz során vezetett felderítőút során, a mai Larsen-selfjégen keresztül egészen a II. Oszkár-partig eljutottak, melynek során számos állati és növényi fosszíliát gyűjtöttek. A csapat 33 nap alatt 611 kilométeres gyalogutat tett meg a jégmezőn keresztül. Nordenskjöldék januárra várták az Antarctic visszatérését, de hiába.^[21]

Larsen kapitány – miután az Antarctic-kal a Falkland-szigeteken áttelelt – 1902. november 5-én visszaindult a Snow Hill-szigeten hagyott társakért. A Weddell-tenger jege azonban megakadályozta, hogy a sziget közelébe hajózzanak. December 29-én úgy döntöttek, hogy egy háromfős különítmény a Hope-öbölnél partra száll, hogy a jégen szánokkal eljutva az áttelelő csapathoz tájékoztassák őket a sziget megközelíthetetlenségéről. Larsen ettől függetlenül megkísérelt délkelet felé áttörni a zajló jégen, azonban a hajó többször a jég fogságába került. Miután az Antarctic súlyos sérüléseket szenvedett és léket kapott, Larsen úgy döntött, hogy a Paulet-sziget felé veszi az irányt. Az Antarctic végül 1903. február 12-én, 40 kilométerre a szigettől elsüllyedt. A hajó legénysége a megmentett készletekkel gyalog folytatta az utat a sodródó jégtáblákon a sziget felé, melyet csak február 28-án értek el, és megkezdték egy tábori kunyhó építését. Az egyetlen reménységük az volt, hogy indulásuk előtt megállapodtak az argentin hatóságokkal, hogy ha őszig nem térnek vissza, mentőexpedíciót küldenek a felkutatásukra.^[22]

Eközben a Hope-öbölnél hagyott csapat néhány heti sikertelen útkeresést követően visszatért az öbölhöz és a rendelkezésre álló szűkös felszereléssel az átteleléshez egy kőkunyhót épített. A túléléshez pingvinekre és fókákra vadásztak, valamint madártojásokat gyűjtöttek. A tél elmúltával ismét útnak indultak és a Vega-szigetnél október 12-én találkoztak Nordenskjöld felderítőúton lévő csapatával.^[23] Október végén a jég felszakadozott a Paulet-szigetnél, és Larsen öt társával csónakba szállt, hogy felkutassa a Hope-öbölnél hagyott társakat. Miután megtalálták a kőkunyhót és benne a társaik üzenetét a tervezett útvonallal, ők is tovább indultak a Snow Hill-sziget felé.^[24]

Időközben az argentin haditengerészet úgy döntött, hogy kutatóhajót küld a térségbe, mivel hosszú ideje nem kaptak hírt az expedícióról. Az Uruguay korvett, Julian Irizar kapitánnyal 1903. november 7-én a Seymour-szigeten megtalálta az expedíció két tagját, majd Nordenskjöld csoportját is a Snow Hill-szigeten. A szigetet elhagyva megtalálták Larsen sziget felé tartó csapatát, majd másnap felvették a Paulet-szigeten maradt legénységet is. Az Uruguay – fedélzetén a teljes expedíciós csapattal – december 2-án érkezett vissza Buenos Airesbe.^[24]

William Speirs Bruce skót Antarktisz-expedíciója

Az Edinburgh-i Egyetem természettudósa, William Speirs Bruce, több korábbi antarktiszi és északi sarkkörön túli expedíció résztvevőjeként komoly tudományos tapasztalatot szerzett a sarkvidéki területekkel kapcsolatban. 1899-ben saját expedíció szervezésébe kezdett, melynek célja a Weddell-tenger és a Déli-Orkney-szigetek térségének tudományos kutatása, ennek körében különösen mélytengeri, meteorológiai, geológiai, biológiai és fizikai vizsgálatok, mérések végzése volt. A brit kormányzat elutasította a kutatóút támogatását, azonban a skót textilgyáros Coats fivérek 110 000 £ összegű támogatásával sikerült az anyagi források túlnyomó többségét előteremteni.^[25] Bruce az expedíció céljára – barátja, Fridtjof Nansen javaslatára – megvásárolta a Hekla nevű, háromárbócos bark típusú bálnavadász hajót, melyet átépítést követően Scotia névre kereszteltek.^[26] A hajó kapitánya, Thomas Robertson, a személyzet és a tudományos munkatársak szinte mind skótok voltak. A skót nemzeti Antarktisz-expedíció hajója 1902. november 2-án futott ki a skóciai Troon kikötőjéből.^[25]

Az expedíciós hajó 1903. január 6-án elérte a Falkland-szigeteki Port Stanley kikötőjét, ahonnan – a készletek feltöltését követően – a csapat továbbhajózott az antarktiszi vizek felé. A hajó a Weddell-tenger felé vette az irányt, ahol az eredeti tervek szerint egy téli szállást akartak kialakítani, „olyan közel a Déli-sarkhoz, amennyire csak lehetséges”.^[27] Miután a jégképződés egyre erősödött és nem találtak szárazföldet, a 70°25′ déli szélességnél észak felé kellett fordulniuk. Végül Bruce döntése alapján visszatértek a Déli-Orkney-szigetekhez, és a Laurie-sziget déli partjainál található védett öbölben (a későbbi Scotia-öbölben) a hajó március 25-én biztonságosan lehorgonyzott. Egy héttel később az öböl teljesen befagyott. A jég fogságába esett hajót téli szállássá alakították, leszerelték a motorokat, kiürítették a kazánokat, és a fedélzetet vászontetővel fedték le. Bruce átfogó munkaprogramot indított, amely meteorológiai méréseket, tengeri mintákat gyűjtő vonóhálós halászatot, botanikai, állattani és geológiai minták gyűjtését foglalt magában. A folyamatos meteorológiai mérések végzésére egy 6x6 méter alapterületű kőépületet emeltek, mely hat ember elszállásolására volt alkalmas. Ezt Robert Omond, az Edinburgh-i Obszervatórium igazgatója és az expedíció támogatója után Omond háznak keresztelték el.^[28][29] Ahogy tavasszal enyhült az időjárás tovább folytatták a tudományos gyűjtőmunkát és szánokkal felderítették a szomszédos szigeteket. November 27-én a Scotia visszaindult Port Stanley-be, majd onnan továbbhajózott Buenos Airesbe, azonban egy hatfős csapat a szigeten, az Omond házban maradt a folyamatos mérések folytatása érdekében.^[30]

Amíg a hajót a szárazdokkban javították és felkészítették a következő útra, Bruce tárgyalásokat kezdett az argentin kormánnyal a Laurie-szigeten kiépített meteorológiai állomás átvételéről és további üzemeltetéséről. Az 1904. január 20-án létrejött megállapodás alapján az argentin kormány három tudományos segédtisztje az expedícióval visszautazott a szigetre, hogy egy évig Robert Mossman vezetésével dolgozzanak, majd ezután hivatalosan átadták az Omond ház épületét, annak berendezését és készleteit, valamint az összes mágneses és meteorológiai műszert az argentin kormánynak. A később Orcadas kutatóállomás névre keresztelt állomás – többszöri átépítést és bővítést követően – azóta is megszakítás nélkül működik, ezzel a legrégebbi még működő kutatóállomás az antarktiszi régióban.^[30][31][32]

Miután február 14-én az argentin meteorológiai csapatot a Laurie-szigeten kitették (akiket egy évvel később az Uruguay nevű argentin ágyúnaszád vett fel, a Scotia a Weddell-tenger felé vette az irányt. A hajó délkeleti felé, jégmentes vízen haladva egészen a 72° déli szélességig jutott, ahol egy jéggát (a Filchner-selfjég) állta útját. A következő napokban mintegy 240 km-en keresztül követték ennek a gátnak a szélét délnyugat felé. A folyamatos mélységmérések határozottan arra utaltak, hogy a jéggát mögött szárazföld húzódik. A szárazföld körvonalai és magas hegyvonulatai március 3-án láthatóvá váltak, melyet Bruce az expedíció fő támogatói után Coats-földnek nevezett el.^[33] Bár a szárazföld mindössze 18 km távolságra volt, a 30-40 méter magas jégtorlasz lehetetlenné tette annak megközelítését, ezért tovább hajóztak délnyugat felé.^[34] Egy vihart követően a 74°01' déli szélességnél – csupán 22 kilométerre Weddell déli rekordjától – a hajó a jég fogságába került. A legénység már beletörődött, hogy a telet a jégen kell tölteniük, azonban március 14-én a Scotia végül kiszabadult a jégtáblák közül és észak felé vette az irányt.^[35]

Wilhelm Filchner német Antarktisz-expedíciója

Wilhelm Filchner, a bajor hadsereg 34 éves főhadnagya egy kutatóexpedíciót tervezett az Antarktiszra azzal a céllal, hogy megállapítsa, az Antarktika egy egybefüggő földterület-e vagy – ahogy abban az időben többen feltételezték – a Weddell-tengert és a Ross-tengert egy jéggel fedett csatorna köti össze két részre osztva így a kontinenst. Az eredeti tervek szerint az expedícióban két hajó vett volna részt: az egyik a Weddell-tenger felől, míg a másik a Ross-tenger irányából közelítette volna meg a kontinenst. A partra szálló csapatok ezt követően dél felé haladva a sark közelében találkoztak volna. A jelentős költségek miatt Filchner végül egy szerényebb, egy hajóval megvalósítható kutatóútra módosította a tervet, melynek műveleti területe a Weddell-tengerre korlátozódott.^[36] A tervhez sikerült megnyernie Luitpold bajor királyi herceg támogatását, aki a költségek jelentős részét segített előteremteni. A második német Antarktisz-expedíció hajója, a Deutschland 1911. május 4-én futott ki Bremerhaven kikötőjéből; kapitánya a korábbi sarkvidéki tapasztalattal rendelkező Richard Vahsel volt, aki korábban elsőtisztként részt vett Erich von Drygalski Gauss-expedíciójában.^[37][38]

A Deutschland Buenos Aires, a Déli-Georgia szigeten található Grytviken és a Déli-Sandwich-szigetek érintésével hajózott a Weddell-tenger felé. A hajó már az 57° déli szélességnél jelentős zajló jéggel találkozott, innentől jelentősen lelassult a haladása, többször teljesen körbezárta a jég. 1912. január 29-én átlépték a 74°15’ déli szélességet, mellyel elérték Weddell 1823-as déli rekordját. Ugyanúgy, mint elődjük ezen a részen nyílt vízzel találkoztak és tovább haladtak dél felé. Másnap megpillantották a szárazföldet, amelyet több mint 30 méter magas jégfal övezett. A jégfal mögött jégből és hóból álló lejtők emelkedtek jóval 600 méter fölé. A partszakaszt, a mai Luitpold-partot Filchner az expedíció védnöke után Luitpold hercegprímás-földnek nevezte el. A jégfal dél-délnyugat felé folytatódott, és ezt a területet Filchner a II. Vilmos német császárról nevezte el. A császár javaslatára később a selfjeget a felfedező után Filchner-selfjégre keresztelték át. Miközben megfelelő kikötési helyet és téli szállást kerestek a hajónak, a 77°44' déli szélességnél elérték a Weddell-tenger legdélebbi pontját, ahol egy beszögellő jeges öblöt, a jelenlegi Vahsel-öblöt megfelelő helynek találták a partraszállásra. Az öbölben egy sima felületű jéghegyet választottak ki a téli szállás helyszínéül, melyről úgy vélték, hogy a tengeri talapzaton nyugszik. Február 9-én megkezdték a kirakodást a hajóról és 17-ére már sikerült felépíteni a 17 méter hosszú és 9 méter széles szálláshelyül szolgáló épületet.^[39][37][40] Másnap hajnalban a jéghegy hatalmas robajjal több darabra tört, rajta mindenütt friss repedések, hasadékok keletkeztek, a majdnem kész tábor helyéül szolgáló jéghegydarab levált a parti jégről és észak felé, a nyílt víz irányába sodródott. Az expedíció tagjai két napon át lázasan dolgoztak a téli szállás lebontásán. Csörlőkkel, majd mentőcsónakokkal vontatták vissza az anyagot és az állatokat a hajóra, amely biztonságos távolságban maradt a jéghegytől. Ennek köszönhetően sikerült az építőanyagok, a készletek és felszerelések túlnyomó többségét kimenteni, mielőtt a jéghegy kisodródott a nyílt tengerre.^[39][41] A csapat ezt követően ismét kísérletet tett arra, hogy a kontinentális jégen partra szálljanak. Az emberek több napot töltöttek azzal, hogy a jégperemtől mintegy 600 méterre, a tengerszint felett 100 méterrel egy lerakatot hozzanak létre, azzal a szándékkal, hogy Déli-Georgiában áttelelve a következő nyáron visszatérjenek.^[42][41]

A Deutschland 1912. március 4-én Déli-Georgia felé vette az irányt, azonban hamar megrekedt a zajló jégben, végül március 15-én teljesen körbezárta a jég. Amíg a hajó jégbe fagyva sodródott a Weddell-tengeren, Filchner az időt tudományos kutatómunkával igyekezett eltölteni: a jégen meteorológiai és mágnességi kutatóállomást állítottak fel, és részletes megfigyeléseket végeztek a tenger élővilágával kapcsolatban is. A sodródás iránya megközelítette azt a térséget, ahol Benjamin Morrell 1823-ban – állítása szerint – földet talált. Filchner lehetőséget látott arra, hogy a Morrell által „Új-Dél-Grönland” néven hivatkozott földterület – sokak által vitatott – létezésének bizonyításával vagy cáfolatával gyarapítsa az expedíció tudományos eredményeit. Június 23-án Filchner, Alfred Kling és Felix König tisztekkel a befagyott tenger jegén kutyákkal és szánokkal egy héten keresztül keresték a Morrell által leírt helyet, azonban a mélységmérések alapján annak létezésére bizonyítékot nem találtak. Bár időközben a hajó közel 60 kilométer messzire sodródott az indulásuk helyétől, sikerült ahhoz visszatalálniuk. Vahsel kapitány augusztus 8-án egyre súlyosbodó betegség után elhunyt, helyét Wilhelm Lorenzen első tiszt vette át. A hajó tovább sodródott és végül november 26-án sikerült végleg kiszabadulniuk a jég nyolchónapos fogságából. A Deutschland 1912. december 19-én érkezett vissza Grytvikenbe. A legénység közötti egyre súlyosbodó személyi ellentétek lehetetlenné tették, hogy visszatérjenek a Weddell-tengerre, így Filchner kénytelen volt hazautazni Németországba. Bár az expedíció eredeti, ambiciózus terveiből semmi sem valósult meg, Filchner elévülhetetlen érdemeket szerzett a Weddell-tenger partszakaszának feltérképezésében. A Deutschland nyolc hónapig tartó sodródásának nyomvonala volt továbbá az első bizonyíték a Weddell-kör nevű tengeri áramlat létezésére, mely a Weddell-tengeren az óramutató járásával megegyező irányban kering.^[43][41][44]

Ernest Shackleton birodalmi transzantarktiszi expedíciója

Ernest Shackleton brit felfedező, a déli-sarkvidék tapasztalt veteránja 1901 és 1904 között részt vett Robert Falcon Scott Discovery-expedíciójában, melynek során Scott és Edward Wilson társaságában megkísérelték elérni a Déli-sarkot, azonban a 82°16′ déli szélességnél kénytelenek voltak visszafordulni.^[45] Később, a Nimrod-expedíció vezetőjeként, 1909 januárjában egészen a 88°23′ déli szélességig jutott, amely mindössze 180 km-re van a sarktól.^[46] Miután 1911. december 14-én előbb Roald Amundsen, majd 1912. január 18-án Robert Falcon Scott elérték a Déli-sarkot, Shackleton új célt tűzött maga elé: nem csak elérni a sarkot, de a sark érintésével átkelni a teljes kontinensen. A tervek szerint az expedíciót két különálló csapat alkotja. Az úgynevezett Weddell-tengeri csapat, Shackleton vezetésével, az Endurance fedélzetén a Weddell-tengerig hajózik, majd a Vahsel-öböl közelében partra tesznek egy hatfős csapatot és az átkeléshez szükséges felszereléseket. Ugyanakkor a másik csapat (az úgynevezett Ross-tengeri csapat), az Aurora hajóval Aeneas Mackintosh kapitány vezetésével a kontinens túloldalán, a Ross-tengeri McMurdo-öbölnél létesített állomáshelyéről elindulva egészen a Déli-sarkig élelmiszerkészleteket helyez el az út mentén, hogy utánpótlást biztosítson a kontinenst átszelő csapat számára. Így az összesen megközelítőleg 2800 kilométeres távolságot a két csapat összehangolt előkészítő munkájával tervezték megtenni.^[47][48]

Az Endurance 1914. augusztus 8-án futott ki Plymouth kikötőjéből. A Déli-Georgia szigeten, Grytvikenben eltöltött egy hónapos tartózkodást követően, 1914. december 5-én a déli-sarki vizek felé vették az irányt,^[49] ahol a vártnál korábban zajló jéggel találkoztak, amely jelentősen lelassította a haladásukat. 1915. január 19-én az Endurance-t a Weddell-tengeren, a partra szállás tervezet helyétől mintegy 100 kilométerre végleg körülzárta a jég.^[50][51] Számos, a hajó kiszabadítására tett kísérletet követően, 1915. január 24-én Shackleton elrendelte a hajó áttelelésre való felkészítését.^[52] A következő hónapokban az Endurance jégbe fagyva lassan északkelet felé sodródott. A fokozódó jégnyomás végül apránként kezdte összetörni a hajót, és a beáramló vizet már nem tudták megállítani. Shackleton 1915. október 27-én elrendelte a hajó elhagyását. Az expedíció tagjai a felszereléseket és készleteket lerakodták a hajóról, és egy közeli jégtáblán téli szállást alakítottak ki.^[53] Végül 1915. november 21-én a jég által összezúzott hajó, az Endurance elsüllyedt.^[54][55]

A csapat több, mint négy hónapig élt a jégtáblákon, azt remélve, hogy a szél és az áramlatok segítségével sikerül eljutniuk a 400 kilométerre lévő Paulet-szigetre, ahol Otto Nordenskjöld korábbi expedíciójának téli szálláshelye és annak tartalék készletei voltak.^[56] Közben gyalog próbálták a jégen a sziget felé vontatni az Endurance-ról megmentett három mentőcsónakot.^[53] Bár a sodródás folytán mintegy 105 kilométerre megközelítették a Paulet-szigetet, azonban a körülmények lehetetlenné tették annak megközelítését.^[57] Végül 1916. április 8-án a táborhelyül szolgáló jégtábla kettétört, és lehetőségük nyílt vízre bocsátani a három mentőcsónakot.^[58] Öt veszélyekkel teli nap után a 28 kimerült, fagyási sérülésektől szenvedő ember végül partra szállt az Elefánt-szigeten.^[59] A szigeten menedékhelyet építettek maguknak, azonban tudták, hogy a közeledő sarki tél^[20] és a fogyóban lévő készletek miatt sokáig nem húzhatják ki ezen a helyen.^[60]

Shackleton és öt társa a James Caird mentőcsónakkal 1916. április 24-én útnak indult, hogy az Atlanti-óceánon keresztül megpróbáljon eljutni az 1500 kilométerre lévő Déli-Georgia szigetre, hogy segítséget hozzanak az Elefánt-szigeten maradó társaknak.^[60] Bár az északnyugati széljárás segítette haladásukat, azonban a viharos tengeren a viharhorgony leszakadt és egy hatalmas törőhullám csaknem megsemmisítette a csónakot.^[61] Két folyamatos küzdelemmel töltött hét után – egy hurrikánt is túlélve – május 10-én végül sikerült partra szállniuk Déli-Georgia szigetén, a King Haakon-öbölben.^[62][60] Mivel a sziget lakott területei, a bálnavadász-állomások mind a sziget északi partján voltak, Shackleton két társával gyalog indult el, hogy átvágjon a sziget korábban még ember nem járta hegyláncain. Keserves erőfeszítések árán – hegyvonulatokon, gleccsereken, befagyott folyókon és tavakon átkelve – 36 óra folyamatos menetelést követően, május 20-án csapzottan, rongyosan, mocskosan és holtfáradtan megérkeztek a Stromness bálnavadász-állomásra.^[63] Néhány órával később már úton voltak, hogy visszatérjenek a sziget másik oldalán hagyott társaikért, és elkezdték szervezni az Elefánt-szigeten maradt bajtársaik kimentését.^[64] Több sikertelen kísérletet követően – melynek során a zajló jég rendre meghiúsította próbálkozásaikat – Shackleton a chilei kormánytól kölcsönkapott vontatóhajóval, a Yelchóval 1916. augusztus 30-án, végül elérte az Elefánt-szigetet, és felvette 22 hajótörött társát.^[65]

Finn Ronne antarktiszi kutatóexpedíciója

A norvég származású, amerikai Finn Ronne – miután részt vett Richard Byrd két antarktiszi expedícióján, melynek során a kontinens partvonalának több, mint 1600 kilométeres addig felderítetlen szakaszát térképezték fel – 1947-ben saját szervezésű kutatóutat szervezett a Weddell-tenger térségébe. A kutatóút sokkal kisebb költségvetésű volt, mint a korábbi amerikai expedíciók, mindössze 50 000 $ forrás állt rendelkezésre, és az expedíció tagjai is mind önkéntesek voltak. Ronne korábbi, az Egyesült Államok haditengerészeténél eltöltött éveire tekintettel a légierő három sítalpakkal felszerelt repülőgépet, felszerelést, pótalkatrészeket és ruházatot bocsátott az expedíció rendelkezésére és a hadsereg kötelékéből két hivatásos pilóta is csatlakozott hozzájuk. Az expedíciós hajó 1947. január 27-én futott ki a texasi Beaumont kikötőjéből. Az expedíciós csapattal tartott Ronne felesége, Edith „Jackie” Ronne és az expedíció vezető pilótájának felesége, Jennie Darlington is. Ők voltak az első nők, akik az Antarktiszon átteleltek.^[66][67]

Az expedíciós bázis az Antarktiszi-félsziget partjainál, a Stonington-szigeten, a korábbi 1940-es brit támaszponton került kialakításra. A csapat barátságot kötött és a kutatás során együttműködött az ott tartózkodó brit kutatócsoporttal. Az expedíció fő célja az Antarktiszi-félsziget és a Weddell-tenger partvidékének részletes feltérképezése volt, melynek érdekében kutyaszánokkal és a repülőgépekről készített fotókkal mérték fel lépésről lépésre a partvidéket. Ronne és társai a felszíni felderítés során összesen közel 5800 km-t tettek meg síléceken és kutyaszánokon, többet, mint bármely más felfedező korábban. Az expedíció során közel 650 000 négyzetkilométernyi – addig felderítetlen – területet fedeztek fel az antarktiszi kontinens és a világ utolsó nagy, még feltérképezésre váró partszakaszának, a Weddell-tengernek mentén. Az Antarktiszi-félszigettől a Coats-földig tartó partszakasz felett átrepülve az expedíció végérvényesen bebizonyította, hogy a Weddell-tenger és a Ross-tenger nem kapcsolódik össze. A repülőgépekről a 346 órás repülési idő alatt, beleértve 86 leszállást a terepen, közel 14 000 fényképet készítettek, amelyek 1 165 000 négyzetkilométer területet fedtek le. Az expedíció számos földrajzi felfedezés mellett felfedezte a világ utolsó ismeretlen partszakaszát az Antarktiszi-félsziget tövében, melyet Ronne – feleségéről – Edith Ronne-földnek nevezett el. A nevezett partszakaszt és az ahhoz kapcsolódó jégpajzsot később – felesége kifejezett kérésére – Ronne-selfjégre nevezték át.^[66][68]

Nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció

Az 1957–1958-as nemzetközi geofizikai év keretében szervezett tudományos kutatások egyik kiemelt célpontja az Antarktisz volt; a nemzetközi együttműködés keretében számos új kutatóállomást hoztak létre a déli kontinensen. 1958 végére már 12 állam 50 kutatóállomása működött a területen. Az Amerikai Egyesült Államok ekkor létesítette a Déli-sarkon az Amundsen–Scott déli-sarki kutatóállomást, az angol Királyi Természettudományos Társaság pedig a Weddell-tengeren található Brunt-selfjégen a Halley kutatóállomást.^[69]

A geofizikai év égisze alatt Vivian Fuchs angol kutató és felfedező előterjesztett egy tervet, mely szerint – Shackleton eredeti terveit megvalósítva, azonban a modern technika vívmányait felhasználva – a Weddell-tengertől indulva, a Déli-sark érintésével eljut a kontinens másik felén található ross-tengeri McMurdo-öbölhöz. Az Antarktikát átszelő expedíciójának (hivatalos nevén a nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció) tervéhez megszerezte II. Erzsébet királynő támogatását, aki a vállalkozás hivatalos támogatója lett. A tervet a brit kormány 100 000 £ adománnyal támogatta és Új-Zéland, Ausztrália és a Dél-afrikai Köztársaság kormányzata, valamint számos ipari vállalat, tudományos társaság és alapítvány is támogatást nyújtott a terv megvalósításához. A tervek szerint a Weddell-tenger partján 1955-ben létesítenek egy állomást, az úgynevezett Shackleton bázist, majd a következő nyáron onnan indulnak el a Déli-sark felé. Ezzel egyidejűleg egy másik csapat a McMurdo-öbölnél létesített Scott bázisról indulva felderíti az útvonalat és depókat helyez el Fuchs átkelést végrehajtó csapatának. Az új-zélandi kormány végül teljes mértékben átvállalta a Ross-tengeri állomás létrehozásának és a felderítő csapat ellátásának költségeit, melynek vezetésével Edmund Hillaryt, a Mount Everest első megmászóját bízták meg.^[70][71]

A Weddell-tengeri csapat bázisának kiépítéséért felelős legénység Fuchs vezetésével, a Theron jégtörő fedélzetén 1955. november 14-én futott ki Londonból. A rakományban – az ellátmányon és a tábor kiépítéséhez szükséges anyagokon, eszközökön túl – több speciális járművet (Auster Antarctic hidroplánt, Tucker Snow-Cat lánctalpas hójárót, Weasel lánctalpas járművet és speciálisan átalakított Ferguson traktort) is magukkal vittek.^[72] A Weddell-tenger térségét elérve útjukat állta az áthatolhatatlan jégmező. Az átjutás útját keresve több alkalommal is körbezárta őket a jég, és fennállt a veszélye annak, hogy a hajó elődje, az Endurance sorsára jut. Végül, bár a hajó jelentős károkat szenvedett, repülőgépes felderítés segítségével sikerült utat találniuk a jégen át és elérni a bázis tervezett helyének partszakaszát. A hajóról a parti jégre lerakodták a többszáz tonnányi felszerelést és elkezdték felszállítani a partfal tetejére, a tábor kijelölt helyére. Mivel az időjárás kedvezőtlenre fordult, a Theronnak a tervezettnél hamarabb el kellett hagynia a parti vizeket, nehogy ismét körülzárja a jég. A tábor kiépítésével megbízott nyolc személy a gyakran a –40 °C-ot is meghaladó hidegben, a folyamatos hóviharok miatt a rakománynak csak egy részét tudta a táborhelyre szállítani és a Sno-Cat szállítóládáját kellett ideiglenes szállásként kialakítaniuk. Mikor a viharok elültek észlelték, hogy a jégmező nagy része letörött és az üzemanyag- és szénkészlet jelentős része, a Ferguson traktor, és az építőanyagok egy része odaveszett.^[73] A csapat ettől függetlenül folytatta a munkát és sikerült az állandó szállást kialakítaniuk Fuchsék visszatéréséig.^[74]

Fuchs 1957. január 13-án a Magga Dan hajóval visszatért a Shackleton bázisra. Az elkövetkező hónapok során felderítő utakat tettek a legmegfelelőbb útvonal kiválasztására, és a bázistól 480 kilométerre létrehozták a South Ice Depot névvel illetett lerakatot. Ezzel párhuzamosan Hillary és a ross-tengeri csapat is január 3-án partra szállt a Ross-szigeten. A Pram Pointnál kialakították a Scott bázist, majd a tábortól 290 kilométerre, a Skelton-gleccseren és 466 kilométerre a gleccser tetején, a Sarki-fennsíkon két jól felszerelt lerakatot hoztak létre.^[75]

Az előkészítő munkákat követően Fuchs és csapata október 4-én indult útnak három Sno-Cat járművel, két Weasel traktorral és egy speciálisan átalakított Muskeg traktorral. Tíz nappal később Hillary déli csapata is úton volt három Ferguson traktorral és egy Weasellel. Az új-zélandi csapat részben szárazföldi úton, részben légi szállítás útján létrehozott még két lerakatot, melyeket Fuchs csapata használhat a Scott bázis felé vezető úton; ezzel Hillary hivatalos feladata befejeződött. Bár Fuchs ellenezte, Hillary – látva, hogy a britek jelentős csúszásban vannak a tervezett menetrendhez képest – úgy döntött, hogy továbbhalad a Déli-sark irányába. Végül 1958. január 3-án elérte a Déli-sarkot, mellyel – Roald Amundsen és Robert Falcon Scott után – ő lett a harmadik, aki szárazföldi úton elérte a pólust. Egyúttal ez volt az első alkalom, hogy szárazföldi járművel elérték a sarkot.^[76] Eközben Fuchs átkelő csapata folyamatos küzdelmet folytatott a terepviszonyokkal és a rossz időjárással. Számos technikai nehézség hátráltatta haladásukat és a járművek közül Fuchs hármat kénytelen volt hátrahagyni. Végül január 18-án érték el a Déli-sarknál létesített amerikai Amundsen–Scott bázist, ahol George J. Dufek admirális és Hillary fogadta őt. A csapat január 24-én indult útnak a Scott bázis felé. A 700-as depónál csatlakozott hozzájuk Hillary. Fuchs és csapata végül 1958. március 2-án érkezett meg a Scott bázisra, miután 99 nap alatt teljesítették a 3472 kilométeres átkelést a korábban felderítetlen útvonalon.^[77][78]

Az Antarktisz szomszédos területeihez hasonlóan a Weddell-tenger is közös földtörténeti múltra tekint vissza Dél-Amerika legdélebbi részével. A Jura korban, az Andok hegységképződési folyamatának kezdetén, Patagónia déli részén az extenziós tektonika létrehozta a Rocas Verdes-medencét. Ennek a hátsó ívű medencének a fennmaradt délkeleti kiterjedése alkotja a Weddell-tengert.^[79][80]

A késő Kréta korban a Rocas Verdes-medence tektonikai rendszere megváltozott, ami ahhoz vezetett, hogy a kainozoikumban egy kompressziós előmedencévé – a Magallanes-medencévé – alakult át.^[79] A dél-amerikai kompressziós tektonikai folyamatok a medence weddell-tengeri részét nem érintették, így az továbbra is óceáni medence maradt.^[80]

Az általában keskeny antarktiszi kontinentális talapzat az Antarktiszi-félsziget mentén több mint 240 kilométerre, a Weddell-tenger déli peremén pedig mintegy 480 kilométerre szélesedik. A kontinens szélét jelző, a talapzat és a kontinentális lejtő közötti törés körülbelül 500 méteres mélységben található. Ez a kontinentális peremhez képest szokatlanul nagy mélység az antarktiszi kéregre nehezedő hatalmas jégterhelésből adódhat. A Luitpold-partnál és a Coats-földnél lévő talapzat sokkal keskenyebb, a feneke meredeken lejt egy mély csatornába, amely délnyugat felé a Filchner–Ronne-selfjégig és az alatt húzódik, és valószínűleg egy mély, gleccserekkel teli völgyig tart a Pensacola-hegység nyugati oldalán.^[1]

Meteorológiai jellegzetességei

Az Antarktiszi-félsziget keskeny és magas hegyvonulatával párhuzamos erős felszíni szelek túlsúlya az időjárás és az éghajlat meghatározó jellemzője a nyugati Weddell-tenger térségében. A szelek hideg levegőt szállítanak észak felé, amelyek északkeleti irányba fordulnak.

Ezek a szelek nemcsak a félszigettől keletre lévő hőmérsékleti rendszerre gyakorolt hatásuk miatt érdekesek, hanem azért is, mert a Weddell-tenger partjai mentén a légkör alsó rétegeiben az óramutató járásával megegyező irányú cirkuláció a jég északkeleti irányú sodródását kényszerítik ki az Atlanti-óceán déli része felé. Ezen sajátosságok miatt az Antarktiszi-félsziget két oldalán uralkodó szél-, hőmérséklet- és jégviszonyok között éles ellentét áll fenn.^[81]

Az Antarktiszi-félsziget keleti oldala mentén az Egyenlítő felé irányuló erős felszíni szeleket kétféle meteorológia jelenség okozza: a Weddell-tenger központi része feletti intenzív ciklon és a tenger déli-középső része felett, a légkör legalsó 500-1000 méteres magasságig terjedő rétegében keletről a félsziget irányába tartó hideg légáramlatok. Ezek a feltételek a hideg levegő felhalmozódásához vezetnek a hegység keleti peremén. Ez a folyamat a félsziget fölött (főként a gerinctől keletre) egy magas nyomású légnyomási gerinc kialakulásához vezet, melynek folytán az eredetileg nyugati irányú légáramlás a hegységfal mentén északi irányba hajlik el.^[81]

A klímaváltozás hatása a selfjegekre

Az 1990-es évek közepe óta drámai változás következett be az Antarktiszi-félsziget keleti oldalához csatlakozó Larsen-selfjég területében. Az eredetileg 85 000 km² területű jégtakaró mérete huszonkét év alatt 67 000 km²-re csökkent. A Larsen A-selfjégszektor 1995 januárjában levált a parti talapzatról és darabokra tört.^[82] 2002. január 31. és 2002. március között a Larsen B-selfjég is részben összeomlott és egyes részei széttörtek, mellyel nagyságrendileg 3250 km² területű és 220 méter vastagságú jégtakaró vált le róla.^[83] Egy 2015-ös tanulmány a területen lévő gleccserek gyorsabb áramlásának és gyors elvékonyodásának megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Larsen B megmaradt jégtakarója 2020-ra teljesen szétesik.^[84] 2016 végén a Larsen C-selfjégszakasz feldarabolódási folyamata is valószínűvé vált. A tudósok egy a jégtakaró mentén futó, 110 km hosszú, több mint 90 m széles és 500 m mély, egyre növekvő hasadékot fedeztek fel.^[85][86] Végül 2017. július 12-én a Larsen C-selfjég egy hatalmas, 5800 km² területű része letört a fő jégtakaróról.^[87][88] Az A-68-as jéghegy néven hivatkozott úszó jégtakaró a valaha feljegyzett legnagyobb jéghegy. Tömege több mint egy billió tonna, vastagsága több mint 200 m.^[89]

A selfjegek jellemzően az úgynevezett borjadzással, melynek során kisebb-nagyobb jéghegyek szakadnak le a tengerbe nyúló jégnyelvekről, illetve felszínükön történő olvadással veszítenek tömegükből. Ezzel szemben a Larsen-selfjég három legnagyobb szakaszát érintő feldarabolódással hatalmas területű, egybefüggő jégtáblák szakadtak le, melyet a kutatók – többek között – a globális felmelegedéssel hoztak összefüggésbe. A The Independent újságban 2005-ben megjelent tanulmány a selfjég szétesési folyamatát az Antarktiszi-félszigeten zajló, az 1940-es évek vége óta évtizedenként körülbelül 0,5 °C-os felmelegedéssel magyarázta.^[90] Ezzel összhangban a Journal of Climate című folyóiratban 2006-ban megjelent tanulmány megállapította, hogy a Faraday állomáson történt mérések alapján 1951 és 2004 között az átlaghőmérséklet 2,94 ˚C-ot emelkedett, azaz a felmelegedés sokkal gyorsabb volt, mint a globális és az Antarktiszon mért trend. A tanulmány szerint az Antarktisz körül keringő szelek erősödése tovább fokozta a globális felmelegedés hatását.^[91]

A Weddell-tenger egyike a világóceán azon kevés helyeinek, ahol mély- és fenékvizek képződnek, amelyek hozzájárulnak a globális termohalin cirkulációhoz.^[92] Az erről a térségről kiáramló víztömegek jellemzőit a jégképződés által jelentősen módosított felszíni erőhatások, az óceán kontinentális talapzatának törésénél és a lejtőknél bekövetkező dinamikája, valamint a jég alatti talapzat víztömegének átalakulása közötti összetett kölcsönhatások határozzák meg.^[93]

A Weddell-tenger nyugati részének keringését egy észak felé tartó áramlás uralja. Ez az északi irányú áramlás az elsősorban a szél által vezérelt Weddell-kör nevű ciklonális örvény nyugati szakasza. Ez az áramlás szállítja a Weddell-tenger vizét a világóceán többi része felé. A Weddell-kör egy hideg, alacsony sótartalmú felszíni réteget alkot, amelyet egy vékony piknoklin zóna^[94] választ el a vastag, viszonylag meleg és sós vízből álló Weddell Deep Water (WDW; „Weddell mélyvíz”) elnevezésű rétegtől, valamint egy hideg fenékrétegtől.^[95]

A felszíni vízáramlatok a Weddell-tengeren általában az óramutató járásával megegyező irányban mozognak, délnyugat felé a Coats-föld mentén, majd észak felé az Antarktiszi-félsziget mentén, hogy végül találkozzanak az uralkodó nyugati szél sodrásával.^[1]

A Weddell-tenger bővelkedik bálnákban és fókákban. A tenger jellegzetes állatvilágához tartozik a kardszárnyú delfin (Orcinus orca), a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), a déli csukabálna (Balaenoptera bonaerensis), a Weddell-fóka (Leptonychotes weddellii), a leopárdfóka (Hydrurga leptonyx) és a rákevő fóka (Lobodon carcinophagus).

Az Adélie-pingvin (Pygoscelis adeliae) a zord környezethez való alkalmazkodása miatt az uralkodó pingvinfaj ezen a területen. A vulkanikus Paulet-szigeten több, mint 100 000 költőpár Adélie-pingvinből álló kolónia található.^[96] 1997-ben az Antarktiszi-félsziget keleti partjainál található Snow Hill-szigetnél észlelték a legészakibb császárpingvin-kolóniát (Aptenodytes forsteri), amely egy 2004-es becslés alapján közel 4000 egyedből áll.^[97]

Egy 2021-es kutatófúrás során szivacsokat és más, besorolatlan, szuszpenziós táplálkozású élőlényeket találtak a Filchner–Ronne-selfjég alatt egy sziklán, 1233 m mélységben (melyből 872 m a jégréteg), 260 km-re a nyílt víztől, és többszáz kilométerre a legközelebbi fotoszintézis-régiótól.^[98]

2021 februárjában az Alfred Wegener Sark- és Tengerkutató Intézet Polarstern kutatóhajója a Weddell-tenger egyik területén egy körülbelül 60 millió Jónás jéghalból (Neopagetopsis ionah) álló kolóniát talált. Becslések szerint a kolónia mintegy 240 négyzetkilométert fed le, és átlagosan minden három négyzetméterre jut egy fészek. A szakemberek szerint az, hogy ilyen nagy kiterjedésű a kolónia, arra enged következtetni, hogy az egész Weddell-tenger ökoszisztémáját meghatározza. A kutatók kiemelték, hogy ez a felfedezés arra is rámutat, hogy milyen nagy hiányosságok vannak még az ökoszisztéma kutatásában.^[99][100]

• 
  Kardszárnyú delfin
• 
  Hosszúszárnyú bálna
• 
  Weddell-fóka
• 
  Leopárdfóka
• 
  Adélie-pingvin
• 
  Császárpingvin

Az antarktiszi kontinens hatalmas gazdasági potenciállal rendelkezik mind a megújuló, mind a nem megújuló erőforrások terén, ezért a kontinens és annak térsége feletti szuverenitás a 19. század eleje óta kulcsfontosságú kérdés a nemzetközi politikában. Hét állam – Argentína, Ausztrália, Chile, Egyesült Királyság, Franciaország, Norvégia és Új-Zéland – nyolc területi igényt támasztott az Antarktiszra. Az egyes területi igények legtöbbje egymással nincs ütközésben, az egyes érintett államok elismerik a többi területi igényét. Ettől eltérően az Antarktiszi-félsziget, a Weddell-tenger területei és a környező szubantarktikus szigetek feletti szuverenitás kulcsfontosságú kérdés a területhez leközelebb fekvő, két dél-amerikai ország, Argentína és Chile, valamint az Egyesült Királyság számára, így ennek a három államnak egymást átfedő területi igényei vannak a térségben, amely több konfliktushoz vezetett közöttük.^[101]

Argentína területi igénye a 25° és 74° nyugati hosszúsági körök által határolt, a Déli-sark középpontjától a 60° déli szélességig terjedő körcikk alakú területre terjed ki.^[102] Chile területi igénye az 53° és 90° nyugati hosszúsági körök által határolt, a Déli-sark középponttól a 60° déli szélességig terjedő körcikk alakú terület.^[103] Az Egyesült Királyság területi igénye – eltérően a másik két állam – területi igényétől nem körcikk alakú, hanem bizonyos részeken túlterjed a 60° szélességi körön, így az igény kiterjed a területen található dél-atlanti szigetekre is. A brit szektor a Déli-sarktól az 50° déli szélesség 20° nyugati hosszúságig, onnan az 50° déli szélességi körön az 50° nyugati hosszúságig, majd dél felé az 58° déli szélesség 50° nyugati hosszúságig, végül nyugat felé az 58° déli szélesség 80° nyugati hosszúságig és ismét a Déli-sarkig terjedő határvonalak által körbezárt terület.^[104]

Az Egyesült Királyság – a patthelyzet feloldására tett kísérletként – 1955-ben kérelmet nyújtott be az ENSZ Nemzetközi Bíróságához, hogy döntsön a területi igényekről. Ez a javaslat kudarcot vallott, mivel mindkét latin-amerikai ország elutasította, hogy alávesse magát egy nemzetközi választottbírósági eljárásának.^[105][106]

A nemzetközi geofizikai év politikai folyományaként^[107] 1959-ben – tizenkét érintett állam által – megkötött (és 1961-ben hatályba lépett) Antarktisz-egyezmény, sem oldotta meg a szuverenitás kérdését Argentína, Chile és Nagy-Britannia között, csupán időszakosan nyugvópontra helyezte a kérdést. Időközben, mindhárom nemzet, valamint a másik négy területi igénnyel rendelkező állam a térségben – részben tudományos kutatások céljából, részben igényük legitimálásaként – számos állandó és időszakos kutatóállomást hozott létre a kontinensen és az sarkvidéki szigeteken.^[108]

Bár az Antarktisz-egyezmény tilalma folytán a 60° déli szélességen túli területeken Argentína, Chile és az Egyesült Királyság konfliktusai megszűntek, azonban a három ország – egymással rivalizáló – területi igényei mind a mai napig fennállnak.

• ↑ Antarctica: Antarctica – Great Stories From The Frozen Continent (angol nyelven). Reader's Digest (1985). ISBN 0-949819-64-6. Hozzáférés ideje: 2022. március 13. 
• ↑ Fuchs & Hillary: Vivian Fuchs és Edmund Hillary. Az Antarktisz meghódítása – A Brit Nemzetközösség 1955–1958. évi délsarki expedíciója, Fordította: Józsa Péter, Gondolat Könyvkiadó (1962) 
• ↑ Houben: Heinrich Hubert Houben. A Déli sark meghódítása, Fordította: Juhász Vilmos, Atheneum 
• ↑ Lanker – Competiting claims: Russel G. Lanker. Competing Claims Among Argentina, Chile, and Great Britain in the Antarctic: Economic and Geopolitical Undercurrents (PDF) (angol nyelven), Defense Technical Information Center (1991). Hozzáférés ideje: 2022. április 9. 
• ↑ Lansing: Alfred Lansing. A Déli-sark foglyai – Ernest Shackleton legendás antarktiszi expedíciója, Fordította: Ambrose Montanus és Láng Zsuzsa Angéla, 2. kiadás, Park Könyvkiadó (2018). ISBN 978-963-355-441-8 
• ↑ Magidovics: I. P. Magidovics. A földrajzi felfedezések története, Fordította: Dabis Attila, Gondolat Könyvkiadó (1961) 
• ↑ Mills: William James Mills. Exploring Polar Frontiers – A Hystorical Encyclopedia, Volume 1 (angol nyelven). ABC-Clio Inc. (2003). ISBN 1-57607-422-6. Hozzáférés ideje: 2022. december 15. 
• ↑ Morrell-Capparell: Margot Morrell – Stephanie Capparell. A Shackleton-modell – Déli-sarki expedíció mint vezetéselmélet, Fordította: Garamvölgyi Andrea, HVG Könyvek (2008). ISBN 978-963-9686-62-5