Vapiti

A Cervus nem legelső képviselője 12 millió évvel ezelőtt jelent meg, Eurázsiában, a miocén korban. Észak-Amerikában csak a pleisztocén kori jég korszakainak idején telepedett meg, a Bering-földhídon keresztül.^[3] A mára már kihalt óriásszarvas (angol neve „Irish elk”; a vapiti neve is „elk” angolul), nem tartozik a Cervus nembe, de azért a szarvasfélék valaha élt legnagyobb képviselője.^[4]

2004-ig a gímszarvast és a vapitit azonos fajnak tekintették, mivel fogságban a két faj keverék utódai ivarképesek. A mitokondriális DNS-vizsgálat után, melynek során több száz gímszarvas és vapiti alfajtól, és más Cervus nembe tartozó fajtól vettek mintát,^[5] arra a következtetésre jutottak, hogy a vapitit faj rangra kell emelni. Az addigi rendszerezés szerint a gímszarvasnak több mint egy tucat alfaja volt; a DNS-vizsgálat után a vapitit közelebbi rokonságba állították a fehérajkú szarvassal és a szikaszarvassal, mint a gímszarvassal.^[5] Habár a vapiti és a gímszarvas ivarképes utódokat képes létrehozni, a vadonban ennek alig van esélye, mivel gátat szab neki a földrajzi távolság és a szaporodási időszakban különböző viselkedés.^[6]

Alfajai

A vapitinek számos alfaját írták le, ezekből hat Észak-Amerikában és három Ázsiában él, bár egyes rendszertannal foglalkozó tudósok szerint sok alfaj csak változat vagy fajta (egyik állat a másiktól csak kissé tér el megjelenésben vagy viselkedésben; az eltéréseket a környezeti viszonyok kényszerítették az állatokra). Az alfajok az agancs méretében és alakjában, testméretben, színezetben és párosodási viselkedésben különböznek egymástól. Az eurázsiai alfajok DNS-vizsgálata kimutatta, hogy az agancsnál, a szőrzetnél és a „szarvas tükörnél” (a farok alatti fehéres, sárgás folt) a változó fenotípusok az elterjedési területek különböző időjárási és életmódbeli változatosságainak köszönhetők.^[7]

Az eredetileg hat észak-amerikai alfajból ma már csak négy él:

• sziklás-hegységi vapiti (Cervus canadensis nelsoni) (Bailey, 1935): a Sziklás-hegységben él a kanadai Brit Columbia és Alberta tartományokban, valamint az Amerikai Egyesült Államok Idaho, Montana, Washington, Oregon, Nevada, Utah, Arizona, Új-Mexikó, Colorado, Wyoming, Észak-Dakota és Dél-Dakota államaiban. Nem fenyegeti veszély, mintegy 782 500 egyede élhet, ebből 3000 a Yellowstone Nemzeti Parkban.^[8]
• Roosevelt-vapiti (Cervus canadensis roosevelti) (Merriam, 1897): Kaliforniában, valamint Oregon és Washington állam nyugati részén, és Brit Columbiában él. Néhány egyedét betelepítették az Alaszkához tartozó Afognak-szigetre is. Állományának nagyságát 20 000 és 30 000 egyed közöttire becsülik. A sziklás-hegységi vapitinál nagyobb termetű.
• Manitoba vapiti (Cervus canadensis manitobensis) (Millais, 1915): Dél-Dakotában és a kanadai Manitoba és Saskatchewan tartományokban él. Populációja kisebb, mint a többi vapitié, de stabil, nagyjából 10 000 egyedből állhat.
• Tule vapiti (Cervus canadensis nannodes) (Merriam, 1905): Kalifornia területén fordul elő. Korábban nagy csordái éltek Kalifornia nyílt füves pusztáin és erdeiben, de a vadászat miatt majdnem kihalt. Már nem élne egyetlen egyed sem, ha Henry Miller kaliforniai szarvasmarha-tenyésztő nem tartott volna meg egy kisebb csordát a birtokán. Ma már több mint 4000 Tule-vapiti él.

A két kihalt észak-amerikai alfaj:

• kanadai vapiti (Cervus canadensis canadensis) (Erxleben, 1777): Kanada atlanti partvidékén élt egykor, mára kihalt alfaj.
• Cervus canadensis merriami (Nelson, 1902): kihalt.^[9][10]

A négy megmaradt észak-amerikai csoport külön-külön alfajnak nyilvánítása lényeges, mert az amerikaiak politikája az, hogy mindegyik csoport saját egyéniségét megtarthassa, valamint az életfeltételek megvédésével a vapitiállományok túlélését biztosítsa.^[11]

Ázsiában a következő vapiti alfajok léteznek:

• Altáj vapiti (Cervus canadensis sibiricus) (Erxleben, 1777): az Altáj-hegységben, Mongólia északnyugati területein és Szibéria Bajkál-tó környéki vidékein fordul elő. Nagyon hasonlít az észak-amerikai vapitikre.
• Tien-San vapiti vagy Tien-San maralszarvas (Cervus canadensis songaricus) (Severtzov, 1873): a Tien-san hegységben honos alfaj. Nagyon hasonlít az altáj vapitire, lehet, hogy azonos alfajt alkotnak.
• iszubraszarvas (Cervus canadensis xanthopygus) (Milne-Edwards, 1867): Szibériában a Bajkál-tótól keletre, az Amur vidékén, Mongólia keleti részén, Kína északi területein és Észak-Koreában fordul elő.
• Alashan vapiti (Cervus canadensis alashanicus) (Bobrinskii & Flerov, 1935): Kína Alxa, Gansu és Shanxi tartományaiban és Mongólia délkeleti részén él. A legújabb mitokondriális DNS vizsgálat után az Alashan vapitit az iszubraszarvassal vonták össze.^[12]

Az iszubraszarvas sötétebb és vörösesebb színezetű, mint a többi állomány. Az észak- és közép-kínai Alashan vapiti a legkisebb az összes vapiti alfajból, és ezt az állatot tanulmányozták a legkevesebbet a vapitik közül.^[6] Valerius Geist szerint, aki a világ szarvasairól könyvet írt, úgy tartja, hogy csak három vapiti alfaj létezik. Geist szerint az iszubraszarvas és az Alashan vapiti külön alfajok, de a többi összes vapiti alfajt a kanadai vapitiba kéne gyűjteni.^[11]

A legújabb DNS vizsgálatok szerint nincs több 3-4 vapiti alfajnál. Úgy tűnik, hogy az összes észak-amerikai alfaj a kanadai vapitihoz tartozik, sőt, még az altáj vapiti is ide tartozhat. Ettől eltérően az iszubraszarvas szemmel láthatóan elkülönül az altáj vapititól, de alig különböztethető meg az Alashan vapititól. A dél-ázsiai vapitik, amelyeket korábban gímszarvas alfajoknak véltek, tulajdonképpen az ázsiai vapiti alfajok változatai, köztük nincs mitokondriális DNS különbség.^[5] Ezek a változatok:

• tibeti vapiti vagy Shou (Cervus canadensis wallichii) (G. Cuvier, 1823) – a Himalája keleti részén, Tibet déli területein és Bhutánban honos. Sokáig kihaltnak hitték, de 1988-ban ismét sikerült néhány egyedét felfedezni.
• kasmírszarvas (Cervus canadensis hanglu) (Wagner, 1844) – Korábban a gímszarvas alfajának vélték, de mivel igen hasonlít a tibeti vapitira a kasmírszarvast áthelyezték a vapiti nevű szarvasfajba. Az állat a Kasmír régióban él. Súlyosan veszélyeztetett alfaj. A 2009. márciusi szarvasszámláláskor 175 állatot találtak ebből az alfajból.^[13]
• MacNeill-vapiti (Cervus canadensis macneilli) (Lydekker, 1909): Tibet keleti részén és a kínai Qinghai tartományban él.
• kanszui vapiti (Cervus canadensis kansuensis) (Pocock, 1912): csak Kína Gansu, Szecsuan, Ningxia és Shaanxi tartományaiban fordul elő.

A „vapiti” név a „waapiti” szóból származik, amelynek jelentése sauni nyelven (Shawnee) „fehér far” vagy „sápadt szarvas”.^[14]

A vapiti egy nagy testű párosujjú patás, lábának felépítése hasonló a tevefélékéhez, a kecskeformákéhoz és a tulokformákéhoz. Mint minden szarvasfaj, a vapiti is kérődző, gyomra négy részből áll, azaz összetett. A nyelőcső után a bendő (rumen) található, utána következik a recésgyomor (reticulum). A harmadik rész a leveles- vagy százrétű gyomor (omasus). Végül az igazi, oltógyomor (abomasus). Ez az emésztőrendszer alkalmas a füvek, levelek és kérgek emésztéséhez. A nyár folyamán az állat naponta 4–7 kilogramm táplálékot fogyaszt.^[15]

Az állat több mint kétszer olyan nehéz, mint az öszvérszarvas, amely 50-110 kilogramm súlyú, és szürkésbarna színű. A vapiti szőrzete vörösesebb, tükre sárgásbarnább és farka kisebb. A jávorszarvas jóval nagyobb (240–310 centiméter hosszú és 200–700 kilogramm súlyú) és sötétebb a vapitinál, agancsuk is nagyon különböző, és a jávorszarvas nem alkot csordákat. A vapititehén körülbelül 225 kg súlyú, marmagassága 130 centiméter, hossza 200 centiméter. A kifejlett bika 25 százalékkal nagyobb a tehénnél; tömege 320 kilogramm, marmagassága 150 centiméter, hossza 250 centiméter.^[16][17] A Roosevelt-vapiti a legnagyobb vapiti alfaj, az alaszkai állományban: 600 kilogrammos súlyt elérő bikák is találhatók.^[18]

Csak a bikáknak van agancsa, ezek tavasszal kezdenek nőni, és minden télen lehullnak. Az eddig talált legnagyobb agancs 120 centiméter hosszú és 18 kilogramm súlyú.^[19] Az agancs csontos szövetből áll, naponta 2,5 centimétert nő. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja. Ősszel az állat ledörzsöli kifejlett agancsairól a háncsot. A vapiti agancsnak nyolc vagy ennél több kis ágacskája is ülhet a főágon; az ágacskák száma nem mutatja az állat életkorát. Az altáj vapitinak és az észak-amerikai alfajoknak van a legnagyobb agancsa, míg az Alashan vapitinak van a legkisebb.^[6] Az agancs méretét és állapotát a tesztoszteron mennyisége határozza meg.^[20] Késő ősszel, amikor az üzekedési időszak befejeződött és a tehenek már nem árasztanak „csábító feromonokat”, a bikák tesztoszteron szintje csökken, és újból beáll a „békesség”. Ez után az agancsok a tél elején leválnak gazdájukról.

Ősszel az állat vastagabb bundát növeszt, amely hőszigetelőként szolgál télen. Az altáji és az összes észak-amerikai alfaj bikáinak, teheneinek és borjainak nyaka köré vastag sörény nő; viszont az iszubraszarvasok és az Alashan vapitik teheneinek és borjainak ilyen nyaksörénye nincs.^[11] Kora nyárra a vastag bundát már levetik, az állatok fákhoz dörzsölődve szabadulnak meg tőle. Mindegyik alfajnak jól látszik a tükre és kicsi a farka. Az alfajok színezete élőhelytől és időszaktól függően változó. Télen a szürke és a világosabb árnyalatok, míg nyáron a vöröses, sötét árnyalatok az uralkodó színek. A szárazabb élőhelyek alfajai világosabbak, mint az erdőlakó alfajok.^[21] Nyáron majdnem mindegyik vapitinak elüt a sárgásbarna bunda színe a sötétbarna fejtől, nyaktól és lábaktól. Az erdőlakó iszubraszarvasoknak és az Alashan vapitiknak nyáron is sötétebb vörösesbarna szőrzetük van, emiatt nem olyan elütőek a test többi részétől.^[6] Mint sok más szarvasfajnál, a borjak a vapitinál is pettyesen születnek, de a pettyek a nyár végére elmosódnak. A fiatal iszubraszarvasok hátukon a nyári szőrzetben megtartanak néhány narancsszínű pettyet. Ez a tartós pettyezettség megfigyelhető a kimondottan erdőlakó gímszarvasoknál is.^[6]

Előfordulása

A vapiti mai alfajai az egykori Bering-földhíd területén élő állatok leszármazottjai. A Bering-földhíd a pleisztocén korban Ázsia és Észak-Amerika közti sztyeppés szárazföld volt, amely hidat alkotott a két kontinens között. A földhíd lehetőséget adott arra, hogy a vonuló emlősök egyik kontinensről a másikra menjenek. A leggyakoribb átkelők a barna medve, a rénszarvas, a jávorszarvas és az ember.^[22] Ahogy a pleisztocén kor a végére járt és az óceánok vízszintje nőni kezdett, elárasztotta Beringiát, és a vapitik egy része Ázsiába, a másik része pedig Észak-Amerikába húzódott. Észak-Amerikában a vapitik majdnem minden típusú élőhelyhez alkalmazkodtak, kivéve a tundrát, a valódi sivatagokat és az USA délkeleti részét, amelynek éghajlata túl meleg számukra, valamint ezen vidék domborzata sem megfelelő, hiszen a vapitik a hegyvidéket kedvelik. A Szibériától délre élő és közép-ázsiai vapitik elterjedési területe korábban jóval nagyobb volt. Manapság visszaszorultak a Bajkál-tótól nyugatra fekvő Szaján- és Altáj-hegység vidékeire és a Tien-san környékére, amely határt képez Kirgizisztán, Kazahsztán és a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület között.^[23] Az altáj vapiti élőhelye hasonló az Észak-Amerikában élő sziklás-hegységi vapiti élőhelyéhez.

Az elterjedési területük egész felületén a vapitik erdő- és erdőszéllakók, sok más szarvasfajhoz hasonlóan. A hegységekben az állatok nyáron a magasabb területekre vonulnak, míg télen lejjebb ereszkednek. A nagyon alkalmazkodóképes vapiti még a félsivatagokat is meghódította Észak-Amerikában, így a Nagy-medencét is. Az iszubraszarvas és az Alashan vapiti elsősorban erdőlakók, ezt kisebb méretű agancsaik is tanúsítják.

Betelepítések

A vadászati szövetségek a sziklás-hegységi vapitit kelet-amerikai Appalache-hegység környékére telepítették be a kanadai vapiti helyébe, amely korábban kihalt.^[24] Miután Kentucky, Észak-Karolina és Tennessee államokba betelepítették a fajt, az állatok átköltöztek a szomszédos Virginia és Nyugat-Virginia államokba, ahol állandó állományokat alkotnak.^[25] A vapitikat más államokba is visszatelepítették, ahonnan eltűntek, például Pennsylvaniába, Michiganbe és Wisconsinba. Egy 1989-es felmérés szerint a sziklás-hegységi vapitinak 782 500 egyede volt. Az összes észak-amerikai alfaj együtt több mint 1 millió példányból áll.^[26] Az európaiak megérkezése előtt Észak-Amerikában körülbelül 10 millió vapiti élhetett.^[17] Manapság a világ vapitijainak száma – beleértve a vadakat és fogságban tartottakat – körülbelül kétmillióra tehető.

Az őshazájukon kívül a vapitikat és más szarvasfajokat húsukért, agancsaikért és agancsháncsukért olyan helyekre is betelepítették, ahol addig nagy testű patás állat csak kis számban vagy egyáltalán nem létezett. Mivel a vapitik és rokonaik igen alkalmazkodóképesek, sokszor az új élőhelyek kárára válhatnak. A vapitit és a gímszarvast a 20. század elején telepítették be Argentína és Chile területére. Ezekben az országokban inváziós fajoknak számítanak, mivel túllegelik a növényzetet, és vetélytársává váltak az őslakos chilei villásszarvasnak és más helybéli növényevőknek. Mivel jelenléte ezekben az országokban veszélyeztet ritka állatokat, a Természetvédelmi Világszövetség a 100 legrosszabb bevándorló listájára helyezte a vapitit. A vapitit és a gímszarvast Írországba és Ausztráliába is betelepítették.

Új-Zélandra a 19. század közepén kezdték betelepíteni a szarvasfajokat, manapság a szigetországban a gímszarvasból van a legtöbb, a vapiti csak 15 százalékát teszi ki a szarvasállománynak.^[27] Ezek a szarvasok nemcsak a növényzetnek ártanak, hanem saját maguknak is, mivel túllegelik a kedvelt növényeket, és emiatt elszaporodnak a számukra kevésbé ízletes növények. De a túllegeléssel hosszú távú kárt is okoznak, ami azt jelenti, hogy idővel teljesen eltűnnek az olyan növények, amelyek más (általában őshonos) állatok számára is létfontosságúak. Akárcsak Argentínában és Chilében, Új-Zélandon is inváziós fajnak nyilvánította a Természetvédelmi Világszövetség a vapitit és a gímszarvast.

Viselkedése

A kifejlett vapitik az év nagy részében általában egynemű csordákba gyűlnek. Az üzekedési időszak alatt a felnőtt bikák egymással harcolnak a háremükben levő tehenekért. Az ellenséges bikák magukat mutogatják egymásnak, aminek az a célja, hogy felmérjék a másik agancsát és erejét. Ha az egyik bika kisebb vagy gyengébb, akkor ösztönösen visszahúzódik. Összecsapás csak akkor következik be, amikor az ellenfelek egyformák. A „csatában” súlyos sérülések is történhetnek. A bikák a mutogatás és bőgés mellett gödröket vájnak a földbe, ahová vizelnek, később pedig ebbe hengergőznek. A vizelet beivódik a szőrzetükbe, aminek szaga igen vonzó a tehenek számára.^[28]

A domináns bikák a párzási időszak alatt, ami augusztustól tél elejéig tart, követik a tehéncsordákat. Egy bika húsz, vagy ennél több tehenet gyűjt háremébe, amelyet más bikáktól és a ragadozóktól védelmez.^[28] Csak a kifejlett bikáknak vannak nagy háremeik, de ők is körülbelül csak nyolc évig párosodnak sikeresen. A 2–4 év közti, és a 11 éven felüli bikáknak ritkán van háremük, ezért az üzekedési időszak alatt a nagyobb háremek szélein „próbálnak szerencsét”. Ha egy fiatal vagy egy öreg bikának mégis sikerül háremet gyűjtenie, valószínűleg ezt nem tudja sokáig birtokolni, mert egy erőteljes bika hamar átveszi a háremet és elűzi gyengébb elődjét. A párzási időszakban a bikák ritkán vagy egyáltalán nem táplálkoznak, emiatt testsúlyuk 20 százalékát is elveszíthetik. Az olyan bikák, amelyek rossz állapotban kezdik a párosodási időszakot, nem élik túl a szezont, vagy ha mégis, akkor valószínűleg a tél folyamán pusztulnak el.

A bikák hangosan ordítanak, ezt szarvasbőgésnek nevezik, mely több kilométerre, nyílt terepen még nagyobb távolságba elhallatszik. A tehenek azokat a bikákat kedvelik, amelyek többször és hangosabban bőgnek.^[29] A szarvasbőgés leggyakrabban hajnalban és az esti órákban hallható. A szürke farkasok vonyítása mellett a szarvasbőgés a legismertebb természeti hang.

Szaporodása

A vapititehenek évente csak 1–2 napig termékenyek. A megtermékenyítéshez egy tucat vagy ennél több párosodási próbálkozás szükséges. A tehenek második életévükben válnak ivarképessé, és először egy, ritkán két borjat ellenek. Azért, hogy a tehén vemhes maradhasson, súlyának legalább 200 kilósnak kell lennie.^[30] A vemhesség 240–262 napig tart; az újszülött borjú 15–16 kilogrammos. Ellés előtt a tehén elhagyja csordáját, és nem tér addig vissza, amíg borja nem elég erős ahhoz, hogy elmeneküljön a ragadozók elől.^[31] Mint sok más szarvasfajnál, a vapiti borjú is pettyekkel jön a világra, de a pettyek a nyár végére elmosódnak. Az iszubraszarvas megtart néhány narancsszínű pettyet a hátán, amíg nem lesz idősebb. Két héttel születése után a borjú anyja csordájához csatlakozik; két hónap után befejeződik a szoptatás.^[32] Féléves korukban a borjak elérik egy felnőtt fehérfarkú szarvas nőstényének tömegét, vagyis a 70 kilogrammot.^[33] A fiatal állat majdnem egy évig, a következő borjú születéséig marad anyjával.^[29] A vemhességi idő mindegyik alfajnál egyforma.

A vapiti vadon 10–13 évet él, de fogságban 20 évig is elélhet. Egyes alfajok, amelyekre nem nagyon vadásznak a ragadozók, a 15 évet is elérik a vadonban.^[34]

Ragadozói

A vapitibikák több mint fél éven keresztül hordják agancsaikat. Ebben az időszakukban nem annyira társas állatok, mint miután elhullatják fejük ékességét. Ekkor a bikák legénycsordákba verődnek, hogy közösen könnyebben védelmezzék egymást. Az agancsok a bikák közti vetélkedés mellett jó védelmet nyújtanak gazdájuknak a ragadozókkal szemben. Az agancson kívül védelmet nyújtanak a mellső lábak is, ezekkel mindkét nemű állat sikeresen verheti vissza támadóját. A csordákban egy-két vapiti őrködik, figyelik a veszélyeket, míg a többi állat nyugodtan legel.^[29]

A szaporodási időszak befejeztével a tehenek több mint 50 tagú csordákba gyűlnek. A fiatal borjakat az anyák hívogatják, hogy a kicsik ne széledjenek szét. Ha a csordában sok a kicsi, akkor a nap legnagyobb részében állandó hívó kiáltásokat lehet hallani. Amikor ragadozók közelednek, a legnagyobb tehenek szembefordulnak az ellenséggel és mellső lábaikkal támadni kezdenek. A kisebb ragadozók visszaveréséhez elégséges, ha torokhangokat adnak ki. A legveszélyesebb ragadozóik a falkákban élő szürke farkasok és prérifarkasok, valamint a magányos pumák, de a barna és a fekete medvék is vadásznak rájuk.^[29] A prérifarkasok inkább a borjakból válogatnak, de télen néha kiéhezett felnőtteket is megtámadnak.^[35] Yellowstone-ban a medvék a fő ragadozói a vapiti borjaknak.^[36] Ázsiában a vapitira főleg a farkasok, ázsiai vadkutyák, barna medvék, szibériai tigrisek, amuri leopárdok és hópárducok vadásznak, de a borjakra az eurázsiai hiúz és a vaddisznó is veszélyt jelent.^[6] A tigrisek korábban a Bajkál-tónál iszubraszarvasokra vadásztak, most ezt teszik az Amur vidékén is.^[37]

Vándorlása

Mint sok olyan szarvasfaj, amely a hegységekben is él, a vapiti is vándorállat. Tavasszal, miután a hó elolvad és a magasban levő mezők kizöldellnek, a vapiti felköltözik ide, ősszel viszont fordítva cselekszik, lejjebb húzódik a hegyek lábánál lévő erdőkbe, ahol több táplálék található, és a hideg szelektől is védettebbek. A vadászat is befolyásolja a vándorlását, mivel nem marad meg olyan helyeken, ahol háborgatják.^[38] A Roosevelt-vapiti általában nem vándorol, mivel élőhelyén az évszakok nem olyan eltérőek egymástól, és mert a tápláléka mindig biztosított.^[29]

Tápláléka

A vapiti kérődző állat, négyosztatú összetett gyomra van. Eltérően a fehérfarkú szarvastól és a jávorszarvastól, amelyek bokorevők, a vapiti a szarvasmarhához hasonlóan legelő, de más legelő szarvasfajokkal ellentétben a vapiti levelekkel és ágakkal is táplálkozik.^[39][40] A vapiti inkább a korai órákban és szürkületkor legel, a kérődzéshez visszahúzódik nyugodtabb helyekre. Táplálékát az évszakok határozzák meg: füvet egész évben fogyaszt, kivéve télen; étrendjét olyankor kéreggel, tavasszal és nyáron rügyekkel, illetve levelekkel egészíti ki. Az állat naponta 4–7, a nagyobb példányok 9 kilogramm táplálékot fogyasztanak.^[41] Mivel igen kedveli a nyárfa rügyeit, a vapiti elterjedési területének egyes részein a nyárfa állomány csökkenni kezdett.^[42]

Az erdészek az ürülék tanulmányozásával figyelik a vapiti állomány egészségét és étrendjét.^[43][44]

Betegségei és élősködői

A vapiti fajt legalább 53 protiszta és élősködő állat támadja meg,^[45] de ezek közül csak néhány okoz jelentős elhalálozást a vad és a fogságban tartott állományok között.

A Parelaphostrongylus tenuis egy fonálféreg, amely a vapiti és más szarvasfajok gerincvelőjét és agyát támadja meg. A fertőzés halálos.^[46] Az élősködő végső gazdaállata a fehérfarkú szarvas, amelynek nem árt. Az átmeneti gazdák, a házas és csupasz csigák, amelyeket a vapitik legelés közben véletlenül lenyelnek, ártalmasak, mivel ezen élősködők hordozói.^[47]

A szarvasok idült lesoványodással járó betegsége a vapiti agyszövetét támadja meg. Ez a betegség fellelhető Észak-Amerika egész területén. A betegséget az 1960-as évek végén fedezték fel az öszvérszarvas állományokban. A betegség számos térségben megtámadta a tenyész- és vadvapiti állományokat. A beteg állatok súlyukból veszítenek, állandóan szomjasok, képtelenek a tájékozódásra és kedvetlenek, a súlyosan betegek el is pusztulnak. Ez a betegség hasonlít a szivacsos agyvelőelfajulásra (Bovine Spongiform Encephalopathia), de nem azonos vele. A vizsgálatok alapján kitűnt, hogy ez a betegség nem veszélyes az emberre és a szarvasmarhára,^[48] 2002-ben Dél-Korea mégis e betegség megelőzésére hivatkozva tiltotta be az USA-ból való agancsháncs beszállítást.^[49]

A brucellosis néha a Yellowstone-i vapiti állományokat támadja meg. Az USA-ban csak itt létezik még ez a fajta betegség. A brucellosis a szarvasmarháknál terméketlenséget, vemhességmegszakadást és csökkent tejtermelést okoz. A betegség az embernek is átadható, az embernél több évig tartó influenzaszerű tüneteket okoz. Habár az amerikai bölény terjeszti a legjobban a brucellosist, a wyomingi lovakat és az idahoi szarvasmarhákat a vapiti fertőzte meg. A kutatók oltásokkal próbálják megállítani a betegséget, a beteg állatokat pedig kilövik. Szerintük a program sikerrel fog járni.^[50]

Nemrég Pennsylvania államban 65 bélparaziták által megbetegedett állatból 33 elpusztult, a boncolás után kiderült, hogy 21 állatnak az Eimeria- és az Ostertagia-fajok okozták halálát, míg 12 állat halálának az oka tüdőgyulladás volt.^[51]

Egyes élősködők, mint amilyenek a Fascioloides magna és Dictyocaulus viviparus jelenléte természetes a vapitikben. Ezek nem jelentenek veszélyt az ember számára. Mivel azonban a Fascioloides magna összetéveszthető a halálos májmétellyel,^[52] a hatóság és a vásárlók aggállyal tekintenek a vapiti termékekre, mert az eladásra szánt tenyészállatok között létezhetnek olyan egyedek is, amelyek a halálos fertőzést hordozzák.

Szerepe a kultúrában

A vapiti számos amerikai őslakos törzs számára fontos szerepet tölt be. Délnyugat-Amerikában, az egykor anaszázik által lakott területen sok vapitit ábrázoló barlangrajzot találtak. A festmények több ezer évesek. Más indián törzsek, mint amilyenek a ktunaxák, a krík, a feketelábak, az odzsibvék és a paunik a vapiti bőrből takarókat és ruhákat készítettek. A vapiti a lakoták számára igen fontos szellemi szerepet játszott.^[53] Születésekor egy lakota fiú vapiti fogat kapott ajándékba, hogy hosszú életű legyen, mivel a lakota megfigyelések szerint az elpusztult vapitiből a fog porlik szét utoljára. Úgy vélik, hogy a vapitinak nagyon erős szexuális potenciálja van, és ez a lakota törzsbelieknek különösen fontos. Ha egy fiatal lakota férfi egy vapitiról álmodik, az számukra a szexuális érettség és erő jele. Az ő hitük szerint a mitológiai vagy spirituális vapiti (nem a faj valódi egyede) az ember tanítómestere és a szexuális erő és bátorság megtestesítője.^[14]

Ázsiában a neolitikumi barlangrajzok agancs nélküli vapititeheneket is ábrázolnak, festőik számára ezek az állatok az újjászületést és a folytonosságot jelentették. A bronzkor elejétől a vapiti már ritkábban jelenik meg a barlangrajzokban, mivel a vadászó-gyűjtögetők áttértek a mezőgazdaságra, és az állat elveszítette szellemi jelentőségét az emberek számára.^[54]

A sziklás-hegységi vapiti Utah állam hivatalos címerállata. Michigan zászlója egy vapitit és egy jávorszarvast ábrázol.

A Benevolent and Protective Order of Elks (B.P.O.E.) szervezet a vapitit választotta névadó állatának (elk = vapiti), mivel szerintük az állatnak olyan tulajdonságai vannak, amelyeket a szervezet tagjainak szükséges lenne elsajátítaniuk és ápolniuk. A rend alapítói szerint a vapiti jellegzetes amerikai állat. A rend első jelvénye egy szétterülő agancsos vapitibikafej volt, amelyet ma is nagy becsben tartanak.^[55]

Sok B.P.O.E. rendtagnak aranyozott, ékkövekkel kirakott vapiti foga van.^[56][57]

Gazdasági jelentősége

2006-ban, az Amerikai Egyesült Államok Halászati és Vadászati Hivatala (U.S. Fish and Wildlife Service) szerint az amerikai szarvasfajok állományai csökkenőfélben vannak, de a vapitit azért szabad vadászni, mivel gazdaságilag igen fontos szerepet tölt be (a vadasparkok bevételhez jutnak a vadászengedélyekből).^[58]

A vapitit farmokon tenyésztik vadászat céljából, vagy húsáért és agancsháncsáért. Egyes emberek pénzt adnak azért, hogy egy bezárt állatot, amelynek nincs lehetősége a menekülésre, lelőhessenek. Az állatokat ipari mértékben nem nagyon vágják, de azért néhány vendéglőben és bevásárló központban lehet rendelni, illetve vásárolni vapiti termékeket. A vapitihús íze a szarvasmarha- és a vadhús között van, nagyon gazdag fehérjékben, de kevesebb zsírt és koleszterint tartalmaz, mint a szarvasmarha- vagy a csirkehús.^[2] Ugyanakkor jelentős vas-, foszfor- és cinkforrás is.^[59]

Egy állat 10–11 kilogramm háncsot képes „termelni”, a háncsot az Egyesült Államokbeli, a kanadai és az új-zélandi farmokon összegyűjtik és Kelet-Ázsia piacain eladják, ahol a hagyományos orvoslásban használják fel. Egyes kultúrákban a háncsot afrodiziákumként is használják.^[49] Az észak-amerikai vapitiháncs fogyasztása veszéllyel is járhat, mivel a háncs származhat olyan vapititól is, amely a szarvasok idült lesoványodással járó betegségével volt fertőzött, ezért prionokat tartalmaz, és ez az embernél Creutzfeldt–Jakob-szindrómát okozhat.^[60]

Az agancsot a művészetben bútorok díszítésére és egyéb árucikkekhez használják. A han kínaiak, a türk népek, a tunguz népek, a mongolok és a koreaiak mindegyik ázsiai vapiti alfajt szelídítették és tenyésztették. A vapiti farmok eléggé elterjedtek az USA-ban és Új-Zélandon.^[27]

A vapiti bőröket évezredek óta használják tipi, takaró, ruha és lábbeli készítésére. Manapság a bőr használata inkább dísznek számít, és nem ritkák a vapiti bőrből készült kesztyűk, cipők és övek.^[17]

1967-től az Amerikai Cserkészszövetség segít a Wyoming állami Nemzeti Vapiti Menhely (National Elk Refuge) dolgozóinak az agancsok begyűjtésében. A begyűjtés után az agancsokat árverésen adják el, a bevételt pedig a menhely segítésére fordítják. 2006-ban 3200 kilogramm agancsot adtak el, ami körülbelül 76 000 dollárt hozott a menhelynek. Ugyanebben az évben 980 kilogramm agancsból állították helyre Jackson város főterének díszkapuit.^[61]

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Elk című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Arizona Elk Archiválva 2010. december 30-i dátummal a Wayback Machine-ben Arizona Game and Fish Department
• Rocky Mountain Elk Foundation
• Mammal Species of the World. Don E. Wilson & DeeAnn M. Reeder (szerkesztők). 2005. Mammal Species of the World. A Taxonomic and Geographic Reference (3. kiadás) (angolul) – A „Mammal Species of the World” harmadik kiadásában a vapitit és annak alfajait még a gímszarvas alfajainak vélték.
• Erxleben, J.C.P. 1777. Anfangsgründe der Naturlehre and Systema regni animalis. Göttingen: Johann Hans Dieterich. reference page
• North American Mammals: Cervus (elaphus) canadensis. Archiválva 2016. január 26-i dátummal a Wayback Machine-ben Smithsonian Institution.
• Linnaeus, C., 1758. Systema Naturae per regna tria naturae, secundum classis, ordines, genera, species cum characteribus, differentiis, synonymis, locis, Tenth Edition, Laurentii Salvii, Stockholm, 1:67, 824 pp.