Pogányság
A pogányság (a latin pāgānus = „vidéki” szóból) a szövegkörnyezettől függően eltérő jelentésű kifejezés. Tágabb értelemben a vallástalan és a kinyilatkoztatott vallásokon kívül álló embereket jelölheti; míg konzervatív keresztény nézőpontból azok, akik nem tartoznak a monoteista (egyistenhívő) vallások egyik csoportjába sem. A modern korban a pogány kifejezést többnyire már nem használják az ateisták, agnosztikusok vagy kisebb vallások hívői esetében. Az újpogány mozgalmak követői azonban csoportjuk önmeghatározásaként használják.
A pogányság egy olyan kifejezés, amelyet a 4. században használtak először a Római Birodalom politeista (nem zsidó és nem keresztény) embereire.[1] Az elnevezés egyik fő oka az volt, hogy ők egyre inkább vidéki emberek voltak a keresztény lakossághoz képest, vagy éppen csak azért, mert nem voltak Krisztus katonái, azaz nem voltak megkeresztelt hívők.[2][3]
A pogányság eredetileg a többistenhit pejoratív jelzője volt, ami az alacsonyabb rendűséget jelezte.[4] A 4. században, a kereszténység államvallássá válásakor a pogányság többnyire a „parasztság vallását” jelentette.[5] Később, a középkorban és utána a pogány kifejezést minden ismeretlen, nem-keresztény vallásra alkalmazták, és a kifejezés hamis isten(ek)be vetett hitet feltételezett.[6][7]
Napjaink pogány vallása - a modern pogányság vagy újpogányság [8][9] a panteista, a politeista vagy az animista világképet tükrözi; bár közüle néhány irányzat monoteista.[10]A mai pogányság gyakran tartalmaz olyan gyakorlatokat, mint például a természetimádat, amely megkülönbözteti a nagy világvallásoktól.[11][12]
Az egykori pogányság megismerésében az antropológiai kutatásokra, a régészeti leletek bizonyítékaira és az antik írók beszámolóira támaszkodhatunk.
Története, használata
A „pogány” szó a latin paganusból származik, amely kezdetben „vidéken lakó”-t, falusit jelentett (a pagus, azaz „vidék”, „falu” szóból).[13][14] A magyarba a szó horvát vagy szlovén nyelvből, a pogan, poganin. A pagano pedig olasz nyelven szintén pogányt jelent.[forrás?]A paganus szó az idők folyamán számos jelentésváltozáson ment keresztül, sőt magának az értelmezésnek és eredetelméletnek is saját története van, szinte minden generáció újabb hipotézisekkel, kutatási eredményekkel lép fel.[15]
A Bibliában
Az Ószövetség élesen megkülönbözteti a választott népet, azaz JHVH népét más népektől (gójim).[16] Ahol csak a „nép” szó áll, ezt a fordítók kibővített kifejezésekkel adják vissza, aszerint, hogy pogányokról vagy a „választott nép”-ről van-e szó.[17]
Amikor a középkorban eredeti nyelveiből latinra fordították a Bibliát, akkor a Bibliában használatos héber gójim és görög ethnoi szavakat is paganusként fordították le, noha ezeknek a szavaknak a jelentése nem teljesen fedte a latin paganus addigi jelentéseit: vidéki, civil, nem-keresztény. A héber gójim és görög ethnoi szavak jelentése egyszerűen „népek” vagy „nemzetek”, szembeállítva a választott (zsidó) néppel, „a Nép”-pel. Ekkor gazdagodott tehát a paganus szó jelentése a nem-zsidó és a ma domináló többistenhívő, természethívő, más valláshoz tartozó jelentésekkel[18] A pogány szó mai jelentéseiben tehát eredetükben egymástól független szavak jelentései fonódnak össze.
Európai történet
A latin paganus kezdetben „vidéken lakót” vagy „földművest” jelentett. A római katonák zsargonjába már „újonc” vagy „civil” jelentéssel ment át.[19] Később a kereszténység nyelvhasználatában, a „Krisztus hadseregére”, mint metaforára vonatkoztatva, azokat jelölte, akik nem katonái, vagy nem jó katonái Krisztusnak. A paganus szó „nem-keresztény” jelentése azért alakulhatott ki, mert a kereszténység a vidékiek között lassabban terjedt el.[14][20]
Később, a középkori nyugati keresztény teológiai megítélés a következő csoportokat alkalmazta :[21]
- a hitetlenek közé tartoztak a pogányok és rajtuk túl a zsidók és a muszlimok,
- skizmatikusok (ortodoxok),
- eretnekek.
Aquinói Tamás elvileg elutasította a pogányok erőszakos megtérítését, míg Duns Scotus kívánatosnak tartotta fenyegetésekkel és megfélemlítéssel a keresztség felvételére késztetni a pogányokat.[21] A pogányok elleni agresszív beállítódás vége és a tolerancia győzelme nagyjából a felvilágosodás korával esik egybe.[21]
Napjaink
A pogányság szó mai használatában legáltalánosabban a politeista (azaz többistenhívő), panteista, animista és sámánista vallásokat jelenti, a pogányok pedig ezen vallások követőit.
Szövegkörnyezettől függően valamennyi nem egyistenhívő népre (például a kereszténység előtti pogány magyarok[22]) vonatkoztathatjuk. Korábban a nagy keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus, dzsainizmus stb.) híveit is pogányoknak nevezték.[14]
A „pogány” szó jelentései még:
- Nem keresztény (régies jelentés, például a muzulmánokra a török háborúk korában) – fordított használata: nem muszlim (a törökök hitetlent jelentő „gyaur” szava a keresztényekre a török háborúk korában).[14][23]
- Vallástalan (a vallásos emberek által ma is használt, gyakran pejoratív jelző, például a megkereszteletlen emberekre).
- Kegyetlen, cudar (régies jelentés), kemény[24]
Az egykori európai pogány társadalmak jellemzői
Az ókori európai társadalmak kialakulásánál a nagycsaládi, nemzetségi rendszert találjuk. A család szerepe mindennél fontosabb volt, az államét messze megelőzte. Részletes írott forrásokkal a görög és római társadalmakról rendelkezünk, de a család más népeknél is (kelták, germánok, szlávok, magyarok) központi szerepet töltött be. Az ókori görög és római pogány társadalmak első módszeres tanulmányozása Fustel de Coulanges nevéhez fűződik.[25] Úttörő munkáját, ahol kutatásában elsők között mutatta be a vallás (mint a családi és állami kultusz része) központi társadalmi szerepét, a marxista történetírás folyamán élesen bírálták.[26] Ezzel szemben az ókori történetíró Plutarkhosz szerint a vallás központi szerepet töltött be,[27] amit Cicero is megerősít.[28] Hasonlóan elterjedt volt a lélek halhatatlanságába [29][30][31] és a lélekvándorlásba vetett hit.[32][33][34][35]
Görög-római világ
Család
Az ókori görög és római társadalmak központjában a család állott, mely a családi kultusz, háztűzhelyi vallás köré épült fel. Az állam a nagycsaládok (nemzetségek) szövetségéből alakult ki.[36] A család vezetője, főpapi szerepben a családfő (lat: Pater Familias) volt, aki egyeduralkodóként mindent megtehetett a családtagok körében. Jogában állott bármely családtagot megölni (feleség, gyerek stb), illetve rabszolgának eladni. A családfő a családi kultusz erősítése vagy megvédése érdekében alkalmazta hatalmát. E szempontból a házasságtörés és a cölibátus komoly bűnök voltak, mert különböző módokon a család(i kultusz) épségét ill. fennmaradását veszélyeztették.[37] A családi kultuszban a családi tűzhely kiemelten fontos szerepet töltött be.[38] Ha több család összeállt egy nagycsaládba (lat. Gens), illetve több nagycsalád egy nemzetségbe (gör. Phratria, lat. Curiae), akkor a létrejövő új közösségnek egy közös istensége lett.[39]
A rómaiak használta szó: Pietas (kegyesség, jámborság) egyszerre három dolgot jelentett: A család iránti kötelességtudatot, a család iránti szeretetet, és a családi vallásosságot.[37]
A családi értékek jó visszatükröződését adja Vergilius Aeneise, amely Bernini e tárgyú szoborcsoportjában is kifejeződik: Aeneas Trója bukása után apját Ankhiszészt és a házi isteneket hordozza, míg fia Ascanius a házi tüzet viszi.[40]
Jog, adásvétel, végrendelkezés
A görög-római jogfelfogás a természet visszatükröződése volt: a természetben erős rangsor uralkodik (hierarchia), az erősebb uralkodik a gyengébben, ez a természetes állapot.[41] Az állampolgárság a család férfitagjai számára volt fenntartva: nők és jövevények (családi tűzhellyel nem rendelkezők, honos ősökkel nem rendelkezők) számára nem.[42] Több városállamban a család férfitagjai akkor lehettek állampolgárok egyáltalán, miután az apjuk, a családi kultusz vezetője, meghalt.[43]
Ezek a szigorú szabályok és úgy általában a tárgyalt jogi szabályozások a történelem folyamán lazultak, különösen miután a különböző szintű társadalmi rétegek vetélkedése és konfliktusa (Athénban az eupatridák és théták, Rómában a patríciusok és plebejusok), ezeket kikényszerítették, de ez hosszú évszázadok során ment végbe, melynek során a vallási és társadalmi értékek állandósága volt a jellemző.[43]
A legkorábbi görög és római jogban a magántulajdon adásvétele, – a magántulajdon a családi kultusz jogköre alatt állván, szent birtok lévén – gyakorlatilag meg volt tiltva.[44] A későbbi törvényekben is korlátozások és büntetések sokasága vette körül.[44] A legidősebb férfitag birtokolta az összes családi vagyont egy darabban, családi hitbizományként. Halála esetén a vagyon automatikusan a legidősebb fiára szállt, egyenesági fiú-leszármazott hiányában a legidősebb férfirokonra. Ha az egész családban csak lányok voltak, akkor a vagyon a legidősebb leány férjéé lett. Lányok nem örökölhettek.[44]
A végrendelkezést először Szolón törvényei engedték meg – a gyermekteleneknek. Később ez megengedőbb lett, de vallási aggályok sokasága vette körül. Még Platón idejében is erős negatív felhangja volt.[44]
Az adósokkal való bánásmód is a családi tulajdon szentségét tükrözte. Az adóst lehetett dolgoztatni, de a tulajdonát nem szabadott lefoglalni.[45]
A rabszolga jogi meghatározása „élő szerszám” (lat. mancipium) volt, akit a tulajdonosa eladhatott, megkínozhatott, megölhetett.[46][47] Vedius Pollo patríciusról följegyezték, hogy a rabszolgái húsával etette halait, hogy ízletesebbek legyenek.[48] A gyakorlatban a rabszolga több hasznot hajtott élve mint halva (ezért rendszerint nem ölték meg, vagy akár jól is tartották), de az ura kénye-kedvére volt bízva az élete.
Katonai jellemzők
Az ókor katonai dinamikája a hódítás köré épült. Sikeres háború esetén a legyőzött természeti erőforrásai a győztes kezébe kerültek, és a legyőzötteket rabszolgának adták el, ami ingyen munkaerőt jelentett. Ha az egyik városállam elfoglalt egy másik városállamot, az vallásilag annak a jele volt hogy a győztes városállam istenei erősebbek a vesztes városállaménál, ill. hogy a vesztes városállam istenei "magukra hagyták" a várost; ilyetén a városállam összes polgárát el lehetett adni rabszolgának,[49] vagy akár le lehetett mészárolni.[50] Az ettől való félelem erős motivációs tényező volt, hogy a városállam polgárai összefogjanak veszély esetére, mert tudták hogy kudarc esetén az ő társadalmi rendszerük meg fog semmisülni.[51] Ha a rómaiak életben hagyták a legyőzött ellenfélt, a következő esküt kellett letennie: "A személyemet, a városomat, a földemet, a rajta folyó vizeket, a határ-isteneimet, a templomaimat, az ingóságaimat, mindent ami az isteneket illeti - mindezeket a római népnek adom."[50]
Kereskedelem, gazdaság
A kereskedelmet úgy a görög, mint a római polgár megvetette. A kereskedelmet nőiesnek tekintették, mivel az étvágy (étel, ital, ruházat, továbbá parfüm, luxuscikkek) kielégítését szolgálja.[52] Az adásvétel útján történő pénzhezjutás megvetett volt a férfi módjára történő gazdagodáshoz képest, mely a háborúban szerzett zsákmányt és rabszolgát jelentette.[53]
A rabszolgák száma a siker fokmérője volt. A munkavégzést annak tekintették, amit a lenézett rabszolgák végeztek, ennek folytán a munka az ókori társadalmakban a hanyatlás, bukás jelképe volt, ami a legyőzöttek, vesztesek végeznek, és ennek folytán általános megvetés övezte.[53] A szegénység "nagy bűn" (ingens vitium) volt, a szegényeket megvetették.[48]
Esztétika
Az ókori görög és római művészet az izmos és meztelen férfitestet dicsőítette, amely - a férfiasság példaképeként - kemény, szívós, képes uralkodni vágyain.[51] Ez testesítette meg a ‘’nemesség’’ és szépség eszményét. Ezzel állott szemben a női test, mely gyenge és védelemre szorul, és a vágyai uralják. Arisztotelész szerint a nő képtelen a racionális gondolkozásra.[46] Spártában a Tajgetosz hegyére, Rómában a Tiberis szigetére tették ki elpusztulni azon gyermekeket, melyeket csenevésznek, csúnyának ítéltek, illetve lányok voltak. A görög ifjak meztelenül a Gimnáziumokban (gümnósz - meztelen) folytattak testgyakorlatokat, illetve tanultak.
Történelmi emlékezet
A mai európai köztudatban a pogányságról alkotott kép a felvilágosodás és a francia forradalom korának nyomán alakult ki. Franciaországban az enciklopédisták és Jean-Jacques Rousseau nyomán a francia forradalmárok az ókori pogányságot úgy ábrázolták, mint ahol a „szabadság volt az erény”, és ahol valamiféle szabad és világias (szekuláris) szellemiség uralkodott, ahol az embereket valamiféle egyetemes testvériség eszméje hatotta át „a közjó szolgálatában munkálkodva”.[54] Ugyanezen irányvonalat művelte Angliában Edward Gibbon.[55]
A felvilágosodás és francia forradalom liberálisai éles egyházellenességtől vezérelve[55][56] a pogányságot ideológiai fegyverként használták a kereszténység ellen: a „sötét középkorral” szemben egy (liberális) ősi (pogány) aranykort igyekeztek lefesteni, ahol a józan ész (logika, ráció) és a szabadság uralkodik, a babonával és vallással szemben. A felvilágosodás filozófusai a modernség ősi tükörképét látták a görög-római pogányságban, amelyet a „sötét középkor” évezredes „sajnálatos közjátéka” szakított meg.[57]
Azt a látszatot próbálták kelteni, hogy a görög-római pogány társadalmakat kevésbé hatotta át a vallás. Ezzel szemben e társadalmakat a vallás éppenséggel jobban áthatotta, az egyén életében mindenütt jelenlévő családi kultusz révén, melyet a tárgyalt korabeli törvények hűen tükröztek (családi tulajdon adásvételének tiltása, öröklés korlátozása). Ide kapcsolódik, hogy úgy az athéninak, mint a rómainak (= legfelvilágosodottabb pogány kultúrák) voltak „szerencsétlen napjai”; e napokon nem házasodtak, nem gyülekeztek és pereket sem tartottak.[58] A római hadjáratokat az égi jelek (madarak röpte, üstökös megjelenése, részleges vagy teljes napfogyatkozás), míg a spártai hadjáratokat a hold fázisai befolyásolták.[58]
Seneca a csillagok járását ím-ígyen írta le: „ezek legkisebb mozdulatán függ a nemzetek szerencséje, és a legnagyobb és legkisebb események is egy jó vagy rossz csillag vonulásával összhangban történnek.”[59]
Újpogányság
Az újpogány vallások vagy újpogányság (idegen szóval neopaganizmus) olyan vallások összefoglaló neve, amelyek a Föld és teremtményei tiszteletét hirdetik, ünneplik. Az újpogányok az élet minden formáját egymással összefüggőnek látják, és megpróbálják önmagukat e hitnek a természet ciklusaiban megfigyelhető megnyilvánulásaihoz hangolni. Az újpogányok általában politeisták és/vagy panteisták, de vannak köztük monoteisták és ateisták is.
