Hadakozó fejedelemségek kora (Kína)
A Hadakozó fejedelemségek kora (i. e. 453/403–i. e. 221) a Csou ()-dinasztia második felének, az ún. Keleti Csou ()-kornak az utolsó időszaka, amikorra a Csou () királyi ház már minden hatalmát elvesztette, s a kínai területek felett hét nagyobb állam, Csi (), Csu (), Jen (), Han, Csao (), Vej () és Csin () osztozott. A korszak kezdetét az jelentette, amikor i. e. 453-ban a megelőző időszak, a Tavasz és ősz korszak legerősebb fejedelemsége, Csin () három részre, Han, Vej () és Csao () fejedelemségekre szakadt. A három új állam létrejöttét i. e. 403-ban szentesítette a Csou ()-házi király. A Hadakozó fejedelemségek korát az államok közötti állandó háborúk, illetve az államokon belüli centralizációs és reformkísérletek jellemezték. Ez a kor volt a kínai politikai filozófia aranykora. Az i. e. 3. század elejére három állam emelkedett ki a többi közül: Csi (), Csu () és Csin (). Végül az északnyugati Csin ()nek sikerült legyőznie valamennyi riválisát, és i. e. 221-ben egyesítenie egész Kínát, és Csin ()-dinasztia néven megteremtette az egységes kínai császárságot.
| Hadakozó fejedelemségek 戰國 Csan-kuo () | |
| történelmi korszak | |
| i. e. 453/403 – i. e. 221 | |
 | |
| A Hadakozó fejedelemségek államai | |
| Kormányzat | |
| Államforma | monarchiák |
| Uralkodó | fejedelmek, királyok |
| Dinasztia | Csou ()-dinasztia |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Hadakozó fejedelemségek 戰國 Csan-kuo () témájú médiaállományokat. | |
| Átírási segédlet | |
| Csan-kuo si-taj | |
| Kínai átírás | |
| Hagyományos kínai | 戰國時代 |
| Egyszerűsített kínai | 战国时代 |
| Mandarin pinjin | Zhànguó shídài |
| Wade–Giles | Chan4-kuo2 Shi2-tai4 |
| Kantoni jűtphing | Zin3-gwok3 si4-doi6 |
Elnevezése
A Keleti- vagy Kései Zhou ()-kor, vagyis az i. e. 770-től i. e. 221-ig terjedő időszak két részre osztott korszakát, a Tavasz és ősz korszaka (Csun-csiu si-taj () 春秋時代), valamint a Hadakozó fejedelemségek kora (Csan-kuo si-taj () 戰國時代) is utólag egy-egy történeti műről kapta a nevét,[1] mivel mindkét mű az adott korszak történetét dolgozza fel.[2] A magyarul A hadakozó fejedelemségek politikája[3] vagy A hadakozó fejedelemségek intrikái (Csan-kuo cö () 《戰國策》)[4] címen fordított,[m 1] az i. e. 209-ben összeállított művet Tsien Tsuen-hsuin (Csien Cun-hszin () 錢存訓) a következőképpen jellemzi:
„Akárcsak a Tavasz és ősz (Chunqiu), a Hadakozó fejedelemségek (Zhangguo) kifejezés is a történeti mű címéből vált az adott korszak elnevezésévé. A sajátos stílusú könyv diplomáciai jellegű érveléssel és példákkal alátámasztva fejti ki a hatalmi politikák stratégiáit. A színes jellemzésekkel tarkított okos meggyőzés módszere szellemességet és humort kölcsönöz a műnek, melynek irodalmi értéke nagyobb, mint a történeti.[5]”
Története
A Tavasz és ősz korszakban öt fejedelemség emelkedett ki a többi közül. Ezek közül az egyik, a központi fekvésű Csin () 晉 i. e. 453-ban három részre szakadt, mindháromban a Csin ()ben korábban uralkodó dinasztia egy-egy főembere alakított saját uralkodóházat. Ezzel a jelentősebb fejedelemségek száma hétre emelkedett. A szakadást i. e. 403-ban az ekkor már valós hatalommal nem rendelkező Csou () király is elismerte, innentől szokás számítani az új korszak, a Hadakozó fejedelemségek (Csan kuo ()) időszakának kezdetét.
Ebben a korszakban, miután a Csou ()-ház teljes eljelentéktelenedése nyilvánvalóvá vált, az államok közötti küzdelem még élesebb lett és új dimenziókat öltött. Már nem csak az országhatárok kiterjesztéséért, a minél nagyobb befolyásért harcoltak a fejedelemségek, hanem nyíltan vállalták az új célt, a többi állam megsemmisítését, a kínai világ egyesítését. A fejedelmek sorban felvették az eddig csak a Csou ()-ház által használt vang (), „király” címet, ezzel is jelezve, hogy immár az egész birodalomra igényt tartanak.[7]
A harc általánossá válását elősegítette a vas, a „demokratikus” fém elterjedése. Kína ugyanis a Keleti Csou ()-korban lépett be a vaskorba. Vasból, a drágább bronzzal szemben, mezőgazdasági szerszámok is készültek, ami elősegítette a termelés hatékonyságának növekedését. Az új fém jelentősége a harcászatban még nagyobb volt: lehetővé tette, hogy a korábbi, arisztokratikus, költséges harci szekerekre épülő hadakozást felváltsa az olcsó vasfegyverekkel ellátott tömeghadseregek háborúja.[8]
Az évszázados harcok folyamán az i. e. 3. századra végül három állam emelkedett ki: a déli Csu () 楚,, az északkeleti Csi () 齊 és az északnyugati Csin () 秦. A végső harc végül e három fejedelemség között zajlott, amely végül Csin () győzelmével zárult.[9]
A hegemóniáért folytatott küzdelem két síkon folyt. A külpolitika területén megélénkült a diplomácia, szövetségek köttettek és bontattak fel, háború háborút követett. A lehető legsikeresebb szövetségi rendszer létrehozására, s ezzel a birodalom egyesítésére két elképzelés létezett. Az egyiket, a „horizontális szövetség” elvét Csin () próbálta elfogadtatni: ennek alapján keleten Csi () államra támaszkodva Csu () állammal szemben próbált tengelyt létrehozni. A másik, a „vertikális szövetség” terve Csu () államban született: ez Csin () kirekesztésével, Csi () és Csu () körül hozott volna létre erős államcsoportot a kisebb fejedelemségek részvételével. Ebből látszik, hogy valójában két ország állt egymással szemben: Csin () és Csu (), s mindkettő Csi () államot próbálta megnyerni a terveihez.[10]
A másik jelentősebb terület, ahol az egyesítési harc zajlott, az egyes államok bel- és gazdaságpolitikája volt. A hadakozás ugyanis nemcsak a harcmezőkön folyt. Azért, hogy a lehető legerősebb hadsereget tudják kiállítani, a fejedelemségek igyekeztek mindent alárendelni a katonaság fejlesztésének és ellátásának. Ehhez meg kellett találni a kormányzás, az erőforrások összpontosításának leghatékonyabb módjait. Az egyes államok sorra léptették életbe a különböző reformokat, s mint a történelem megmutatta, a legsikeresebb belső intézkedéseket végrehajtó állam lett az, amelyik az évszázados véres harcban végül felülkerekedett. A reformokhoz új eszmékre és képzett kormányzati szakemberekre volt szükség – ezeket biztosították a különböző filozófiai iskolák, elsősorban az i. e. 4. században megjelent legizmus. Ennek következtében a korszakra jellemző változás a hivatásos tisztviselők megjelenése a kormányzatban és a városok fontosságának megnövekedése, mivel a közigazgatási központok idekerültek, továbbá a polgárság kialakulása.[11]
| Csu () | |
| Han () | |
| Lu () | |
| Csi () | |
| Csin () | |
| Szung () | |
| Teng () | |
| Vej () | |
| Jan () | |
| Csao () | |
| Csou ()-dinasztia | |
| Cou () | |
Megjegyzések
Hivatkozások
Források
Magyarul
- ↑ Ecsedy 1992: Ecsedy Ildikó: Ex Oriente Lux. Bevezetés a régi Kína társadalmának és kultúrájának történetébe. Tanulmányok Kínáról Európa Ókorában. Miskolc, Miskolci Bölcsész Egyesület. 1992. ISBN 963 7528 032
- ↑ Gernet 2001: Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. ISBN 963 389 111 6
- ↑ Maspero 1978: Henri Maspero: Az ókori Kína. Fordította: Csongor Barnabás. Budapest: Gondolat Kiadó, 1978. ISBN 963 280 595 X
- ↑ Salát 2013: Salát Gergely: „Történeti áttekintés”. In Kósa Gábor - Várnai András (szerk.): Bölcselők az ókori Kínában. Magyar Kína-kutatásért Alapítvány, Budapest 2013. pp. 10–31. ISBN 978-963-284-374-2
- ↑ Tokaji 2003: Szun Pin: A háború művészete (ford., jegyz.: Tokaji Zsolt). Szukits Könyvkiadó, Pécs 2003. ISBN 963 9344 63 X
Idegen nyelven
↑ Tsien 1993: Tsien, Tsuen-hsuin 錢存訓: "Chan kuo ts'e 戰國策". In Michael Loewe (szerk.). Early Chinese Texts: A Bibliographical Guide. The Society for the Study of Early China and the Institute of East Asian Studies, University of California. pp. 1–11. ISBN 1-55729-043-1
További információk
A Wikimédia Commons tartalmaz Hadakozó fejedelemségek kora témájú kategóriát.
