Csou-dinasztia
A Csou ()-dinasztia megalakulása az i. e. 1050 és i. e. 1025 közötti időszakra tehető, amikor is a Sang-Jin ()-dinasztia uralmát megdöntötte az addig vazallus csou () törzs.[1] Az i. e. 3. századig regnáló dinasztia mintegy nyolc évszázados történelmét két fő korszakra szokás osztani. Az első a Korai, vagy Nyugati Csou ()-kor (i. e. 11. századtól i. e. 771-ig), a második pedig a Kései vagy Keleti Csou ()-kor (i. e. 720-i. e. 256.). Ez utóbbit további két korszakra, a Tavasz és ősz (i. e. 722-481), illetve a Hadakozó fejedelemségek korára (i. e. 403-221) osztja a történelemtudomány.[2]
| Csou ()-dinasztia 周朝 Csou csao () | |
| történelmi | |
| kb. i. e. 1046 körül – i. e. 256 | |
 | |
| A Nyugati Csou ()-dinasztia befolyási övezete i. e. 11. sz. és i. e. 771 között | |
| Általános adatok | |
| Fővárosa | Haocsing () 鎬京 Loji () 洛邑 |
| Népesség | 30-38 000 000 fő |
| Hivatalos nyelvek | ókínai |
| Vallás | sámánizmus, őskultusz, égkultusz, taoizmus |
| Kormányzat | |
| Államforma | monarchia |
| Uralkodó | király |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Csou ()-dinasztia 周朝 Csou csao () témájú médiaállományokat. | |
| Átírási segédlet | |
| Csou csao | |
| IPA-átírása: | [tʂóu tʂʰɑ̌ʊ] |
| Kínai átírás | |
| Hagyományos kínai | 周朝 |
| Egyszerűsített kínai | 周朝 |
| Mandarin pinjin | Zhōu cháo |
| Wade–Giles | Chou1 Ch'ao2 |
| Kantoni jűtphing | Zau1 Ciu4 |
E korszak rendkívül fontos szerepet játszott a kínai történelemben: ekkor alakultak ki azok az eszmék, hagyományok, gondolkodási és társadalmi modellek, intézmények és ideológiák, amelyek az egész későbbi kínai történelmet meghatározták. Ekkor jöttek létre a nagy kínai filozófiai iskolák, ekkor születtek azok a művek, amelyek egészen a legújabb korig mintául és hivatkozási alapul szolgáltak, ekkor alakult ki az írott klasszikus nyelv, amely egészen az 1910-es, 1920-as évek nyelvújító mozgalmáig szinte változatlan formában a birodalom fő kommunikációs eszköze lett, vagyis a Csou ()-dinasztia idején öltött formát a sajátos kínai kultúra.
Alapítása
A konfuciánus történetírásban a Csou ()-dinasztia alapítóit igen nagy tisztelet övezte, így a dinasztia megalapításának körülményei is a korai történeti művekből ismerhetők meg. Eszerint a Csou () törzsek uralkodójukkal - a későbbi Ven () királlyal (Csou Ven Vang () 周文王; i. e. 1052–1056) benyomultak a Sang ()-dinasztia azon területeire, amelyek a mai Honan () tartományban találhatók. Tehették ezt azért is, mert az Sang ()-ház utolsó uralkodóját lekötötte a Huaj ()-folyó mentén élő barbárokkal vívott háborúja. A Csou ()k győzedelmes előrevonulása közben vívott egyik ütközetben uralkodójuk, Ven () király az életét vesztette, így őt Vu () király (Csou Vu Vang () 周武王; i. e. 1046–1043) követte a trónon. A Sang ()-dinasztiára végül a Sárga-folyótól északra található Muje () 牧野 melletti csatában mértek végső csapást, és az utolsó Sang () uralkodót, Csou-hszin ()t 紂辛 (i. e. 1075-1046) lefejezték.[3]
Ven () és Vu () királyokat a Sang () állam egykori alattvalói felszabadítóként üdvözölték és tisztelték, hiszen a krónikák szerint sokat szenvedtek a zsarnok és kegyetlen Csou-hszin () uralma alatt. Vu () király a kivégzett Sang () uralkodó egyik fiát, Vu-keng ()et 武庚 bízta meg a Kínai-alföld városainak kormányzásával, ő maga pedig visszatért a mai Senhszi () tartományban található területeikre, ahol nem sokkal ezután elhunyt.[4]
Korai Csou ()-kor (i. e. 11. sz. – i. e. 771)
Ven () és Vu () királyok uralkodását a későbbi konfuciánus hagyományban aranykornak tekintették, nevükhöz számos történet és legenda fűződött. Valójában azonban az i. e. 8-7. századig igen kevés hiteles adat áll rendelkezésre a kínai történelemről. A Ven (), Vu () és a többi korai Csou ()-királynak tulajdonított intézmények, intézkedések, beszédek zöme minden bizonnyal későbbi, idealizált kompilációk.[5]
Vu () király utódja, Cseng () király (Csou Cseng Vang () 周成王) uralkodását kb. i. e. 1042-1021 vagy i. e. 1042/35-1006) jellemezte zűrzavaros állapotokat kihasználva, Vu-keng (), a Huaj ()-folyó (Huaj-ho () 淮河) mentén élő barbárokkal szövetkezve felkelést robbantott ki a Csou ()-ház ellen. A védelmet és az ellentámadást az ekkor még fiatal Zheng () király nagybátyja, Csou () herceg (Csou-kung () 周公) szervezte meg, melynek eredményeképpen lerombolták a Sang ()ok fővárosát, a felkelésben részt vevő barbárok pedig behódoltak. Ekkortól kezdve a Csou ()knak két fővárosuk volt: Cungcsou () 宗周, vagy más néven Haocsing () 鎬京, a mai Senhszi () tartományban található Hszi'an () , és Csengcsou () 鄭州, a mai Honan () tartományban található Lojang () város közelében.[6]
A Csou ()-ház birodalma nem tekinthető egységes államnak. Vu () király ugyan meghódította a Sang ()ok befolyása alatt álló területeket, a hatalmas birodalmat azonban képtelen lett volna egyedül kormányozni – az egységes kínai állam létrejöttéhez még mintegy nyolcszáz évnek kellett eltelnie. A hatalmuk megszilárdítása érdekében a Csou ()-ház királyai az uralkodói család vagy azzal rokon nemzetségek tagjaira bízta az egykori Sang () területeken lévő régi és újonnan alapított városok kormányzását. E helyi vezetők elismerték a Csou () királyok politikai és szakrális hatalmát, de saját területükön többé-kevésbé önállóan uralkodtak.[7]
Az i. e. 9. század végén és az i. e. 8. században a Csou ()-ház hatalma meggyengült, és beköszöntött a hanyatlás korszaka, amit az idegen, barbár népek fokozódó támadásai jellemeztek. Xuan () király (Csou Hszüan Vang () 周宣王) idején (kb. i. e. 827-782 vagy i. e. 827/25-782) a sztyeppei hszien-jün () 獫狁 törzsek törtek be az országba, majd Ju () király (Csou Ju Vang () 周幽王) uralkodása alatt (i. e. 781-771) a csüen-zsung () 犬戎 törzsek dúlták fel a Csou ()-ház ősi területeit. Emellett a helyi fejedelmek az idő múlásával egyre inkább elvesztették személyes kötődésüket a Csou ()-házhoz. Míg egy helyi vezető, aki hatalmát a Csou () királytól kapta, valószínűleg élete végéig hűséges maradt a Csou ()-házhoz, az ő fia, unokája vagy még későbbi leszármazottja, aki már öröklés útján, s nem adománnyal jutott a trónra, nem érezte kötelességének mindenben engedelmeskedni a távoli Csou () uralkodónak. A Csou ()-dinasztia hanyatlása Li király (Csou Li Vang () 周厲王) uralkodásával (i. e. 878-828) kezdődött, s éppen ez az a korszak amikortól kezdve már pontos datált történelmi adatok is rendelkezésre állnak.[8]
Késői Csou ()-kor (i. e. 770-256)
A Csou ()-ház hatalma a dinasztiaalapítást követő néhány évszázadban tehát fokozatosan meggyengült, olyannyira, hogy amikor i. e. 771-ben barbár csüan-zsung () törzs megtámadta a fővárost, a fejedelmek nem siettek a megszorult király segítségére, így a város elesett. Ezután a Csou ()-ház székhelyét áttette a biztonságosabb keleti területekre, a mai Lojang () környékére. Az i. e. 770-től i. e. 256-ig tartó Késői Csou ()-kort ezért Keleti Csou ()-kornak is nevezik.[9]
A Keleti Csou ()-korra a királyi ház egyre gyorsabb hanyatlása, a helyi fejedelmek megerősödése volt jellemző. A főváros átköltözése után a mindenkori Csou () király valójában csak szakrális jellegű hatalommal rendelkezett. A Csou () uralkodók királyi címüket megtarthatták – még évszázadokig egyetlen fejedelem sem merészelte felvenni a vang () 王 címet, akármekkora hatalommal rendelkezett is –, bizonyos szertartásokat csak ők végezhettek el, s egyes diplomáciai aktusokhoz is az ő hozzájárulásuk kellett. Az általuk ténylegesen uralt terület azonban fokozatosan egy-két városnyira zsugorodott.[10]
A Tavasz és ősz korszak (i. e. 722-481)
I. e. 770-től i. e. 221-ig a gyakorlatban a teljes politikai széttagoltság jellemezte Kínát. Ennek az időszaknak az első korszakát nevezik Tavasz és ősz korszaknak (Csun-csiu () 春秋), amely nevét a Tavasz és ősz krónika (Csun-csiu () 《春秋》) című történeti műről kapta.[11]
A Tavasz és ősz korszakban Kína területén száznál is több, a Csou () királyok adománybirtokaiból létrejött, kisebb-nagyobb, egymástól többé-kevésbé független állam létezett egymás mellett. Ezek az országocskák háborúztak, szövetséget kötöttek, kereskedtek, versengtek egymással. Hasonló kultúrájuk mellett az kötötte őket össze, hogy a Csou () királyok szakrális felsőbbségét általában elismerték – de azt nem engedték nekik, hogy ügyeikbe érdemben beleszóljanak.[12]
Némi stabilitást, a háborúskodásban valamennyi korlátozást az úgynevezett „hegemónok” (pa () 霸) rendszere biztosított. Ez azt jelentette, hogy a korszak egyes kiemelkedő, saját országukat jelentősen megerősítő fejedelmeit a többiek elismerték „hegemónnak”, aki a Csou () királyok nevében bizonyos intézkedéseket hozhatott a többi ország ügyeiben is. Ez a rendszer azonban csak az i. e. 8. századtól az i. e. 6. századig működött, ekkor is csupán korlátozott eredménnyel.[13]
A Tavasz és ősz korszak a folyamatos háborúk, de ezzel együtt a különböző államok közötti egyre élénkebb érintkezés, valamint a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődés időszaka is volt. A régi, Korai Csou ()-kori társadalmi rendszer és intézmények kezdtek felbomlani, átalakulni. Tehetséges, de kevésbé előkelő származású emberek hatalomra kerülhettek, régi arisztokrata családok szülöttei elszegényedtek és kiestek a kegyekből. Ugyanakkor a gazdaság fejlődése következtében a népesség növekedett, a kínai világ határai kitágultak, az egymástól korábban viszonylag elzárt államok közötti kapcsolatok szorosabbá váltak.[14]
A Tavasz és ősz korszakban került sor a törvények első írásba foglalására. A társadalom felbolydulásával, a korábbi normák megrendülésével ugyanis szükségesnek tűnhetett a szabályok rögzítése, a viszonyok konzerválása. Emellett az egyre nagyobb területű és sűrűbb népességű államokban elkerülhetetlenné vált, hogy a korábbi, személyes kapcsolatokon alapuló normarendszert felváltsa a személytelen és elfogulatlan törvények rendje. Ezt a folyamatot, az ezzel foglalkozó forrásokat a következő fejezetben tárgyaljuk.Az új viszonyok közepette megindult az útkeresés, megjelentek az első „filozófiai” iskolák, amelyek elsősorban evilági, politikai kérdésekre keresték a választ. A fő kérdés az volt: hogyan lehet a nyilvánvalóan a feje tetejére állt világban rendet teremteni, miként lehet a köznépnek és a vezető rétegeknek nyugalmat és ezzel jólétet biztosítani. A legfontosabb ilyen iskolának a konfucianizmus, a motizmus, a taoizmus és a legizmus számított.[15]
A Hadakozó fejedelemségek kora (i. e. 403-221)
A Tavasz és ősz korszakban öt fejedelemség emelkedett ki a többi közül. Ezek közül az egyik, a központi fekvésű Csin () 晉 i. e. 453-ban három részre szakadt, mindháromban a Csin ()ben korábban uralkodó dinasztia egy-egy főembere alakított saját uralkodóházat. Ezzel a jelentősebb fejedelemségek száma hétre emelkedett. A szakadást i. e. 403-ban az ekkor már valós hatalommal nem rendelkező Csou () király is elismerte, innentől szokás számítani az új korszak, a Hadakozó fejedelemségek (Csan kuo ()) időszakának kezdetét, amely a Tavasz és ősz korszakhoz hasonlóan ennek a kornak a történelmét tárgyaló történeti mű után kapta a nevét.[16]
Ebben a korszakban, miután a Csou ()-ház teljes eljelentéktelenedése nyilvánvalóvá vált, az államok közötti küzdelem még élesebb lett és új dimenziókat öltött. Már nem csak az országhatárok kiterjesztéséért, a minél nagyobb befolyásért harcoltak a fejedelemségek, hanem nyíltan vállalták az új célt, a többi állam megsemmisítését, a kínai világ egyesítését. A fejedelmek sorban felvették az eddig csak a Csou ()-ház által használt vang (), „király” címet, ezzel is jelezve, hogy immár az egész birodalomra igényt tartanak.[17]
A harc általánossá válását elősegítette a vas, a „demokratikus” fém elterjedése. Kína ugyanis a Keleti Csou ()-korban lépett be a vaskorba. Vasból, a drágább bronzzal szemben, mezőgazdasági szerszámok is készültek, ami elősegítette a termelés hatékonyságának növekedését. Az új fém jelentősége a harcászatban még nagyobb volt: lehetővé tette, hogy a korábbi, arisztokratikus, költséges harci szekerekre épülő hadakozást felváltsa az olcsó vasfegyverekkel ellátott tömeghadseregek háborúja.[18]
Az évszázados harcok folyamán az i. e. 3. századra végül három állam emelkedett ki: a déli Csu () 楚,, az északkeleti Csi () 齊 és az északnyugati Csin () 秦. A végső harc végül e három fejedelemség között zajlott, amely végül Csin () győzelmével zárult.[19]
A hegemóniáért folytatott küzdelem két síkon folyt. A külpolitika területén megélénkült a diplomácia, szövetségek köttettek és bontattak fel, háború háborút követett. A lehető legsikeresebb szövetségi rendszer létrehozására, s ezzel a birodalom egyesítésére két elképzelés létezett. Az egyiket, a „horizontális szövetség” elvét Csin () próbálta elfogadtatni: ennek alapján keleten Csi () államra támaszkodva Csu () állammal szemben próbált tengelyt létrehozni. A másik, a „vertikális szövetség” terve Csu () államban született: ez Csin () kirekesztésével, Csi () és Csu () körül hozott volna létre erős államcsoportot a kisebb fejedelemségek részvételével. Ebből látszik, hogy valójában két ország állt egymással szemben: Csin () és Csu (), s mindkettő Csi () államot próbálta megnyerni a terveihez.[20]
A másik jelentősebb terület, ahol az egyesítési harc zajlott, az egyes államok bel- és gazdaságpolitikája volt. A hadakozás ugyanis nemcsak a harcmezőkön folyt. Azért, hogy a lehető legerősebb hadsereget tudják kiállítani, a fejedelemségek igyekeztek mindent alárendelni a katonaság fejlesztésének és ellátásának. Ehhez meg kellett találni a kormányzás, az erőforrások összpontosításának leghatékonyabb módjait. Az egyes államok sorra léptették életbe a különböző reformokat, s mint a történelem megmutatta, a legsikeresebb belső intézkedéseket végrehajtó állam lett az, amelyik az évszázados véres harcban végül felülkerekedett. A reformokhoz új eszmékre és képzett kormányzati szakemberekre volt szükség – ezeket biztosították a különböző filozófiai iskolák, elsősorban az i. e. 4. században megjelent legizmus. Ennek következtében a korszakra jellemző változás a hivatásos tisztviselők megjelenése a kormányzatban és a városok fontosságának megnövekedése, mivel a közigazgatási központok idekerültek, továbbá a polgárság kialakulása.[21]
Kultúra és társadalom
A Csou () uralkodók szakrális elsőbbsége igen sokáig fennmaradt. A vang (), „király” cím mellett viselték a tien-ce (), „ég fia” méltóságot is, jelezve, hogy eredetük isteni, s hogy ők szolgálnak közvetítőül az Ég és az emberi világ között. Jellemző, hogy amikor az i. e. 4. században Sang Jang () reformjai sikerrel jártak Csin ()ben, és a Csou () király elismerése jeléül áldozati húst ajándékozott Csin () fejedelmének, az esetet a Csin ()beli krónikás – aki a történteket számunkra közvetítő Sze-ma Csien () forrásául szolgálhatott – érdemesnek tartotta feljegyezni annak ellenére, hogy valóságos hatalommal Csou () ekkor már nem rendelkezett.
Mindenesetre a korai Csou ()-korra még a viszonylagos stabilitás, a Csou ()-ház uralmának elismerése, az arisztokratikus társadalom szilárdsága volt a jellemző. Ebből a korból egyre több feliratos bronzedény kerül elő – amelyek esetenként teljes „szerződéseket” tartalmaznak –, és talán ekkorra nyúlnak vissza az első kínai könyvek, a Változások könyve (Ji csing ()), az Írások könyve (Su csing ()) és a Dalok könyve (Si king ()) legkorábbi részei is.
A hagyomány szerint a földművelés az úgynevezett „kútföldrendszer” alapján folyt. Ennek az a lényege, hogy egy négyzet alakú földet két-két párhuzamos vonallal kilenc egyenlő darabra osztottak; ezekből nyolcat egy-egy parasztcsalád művelt, míg a kilencediken, amelyen az adógabona termett, a nyolc család együtt dolgozott. A rendszer a nevét a „kút” (csing () 井) írásjegynek a felosztott földdarabra emlékeztető formájáról kapta. Lehetséges, hogy a kútföldrendszer a valóságban soha nem létezett, mindenesetre a későbbi évezredekben az ideális, egyenlőségen alapuló paraszti társadalom jelképévé vált. A hagyomány szerint a kútföldrendszert számolta fel Csin ()ben Sang Jang (), amikor eltörölte a földdarabokat elválasztó észak-dél és kelet-nyugat irányú határvonalakat.
Királyok
| Személynév | Posztumusz név | Uralkodása | ||
|---|---|---|---|---|
| 發 | Fa | 周武王 | Csou ()-házbeli Vu () király | i. e. 1046–1043 i. e. 1045–1043 |
| 誦 | Szung () | 周成王 | Csou ()-házbeli Cseng () király | i. e. 1042–1021 i. e. 1042/1035–1006 |
| 釗 | Csao () | 周康王 | Csou ()-házbeli Kang () király | i. e. 1020–996 i. e. 1005/1003–978 |
| 瑕 | Hszia () | 周昭王 | Csou ()-házbeli Csao () király | i. e. 995–977 i. e. 977/975–957 |
| 滿 | Man | 周穆王 | Csou ()-házbeli Mu () király | i. e. 976–922 i. e. 956–918 |
| 繄扈 | Ji-hu () | 周共王/周龔王 | Csou ()-házbeli Kung () király | i. e. 922–900 i. e. 917/915–900 |
| 囏 | Csien () | 周懿王 | Csou ()-házbeli Ji () király | i. e. 899–892 i. e. 899/897–873 |
| 辟方 | Pi-fang () | 周孝王 | Csou ()-házbeli Hsziao () király | i. e. 891–886 i. e. 872?–866 |
| 燮 | Hszie () | 周夷王 | Csou ()-házbeli Ji () király | i. e. 885–878 i. e. 865–858 |
| 胡 | Hu | 周厲王/周剌王 | Csou ()-házbeli Li () király | i. e. 877–841 i. e. 857/853–842/828 |
| 共和 | Kung-ho () uralma | i. e. 841–828 | ||
| 靜 | Csing () | 周宣王 | Csou ()-házbeli Hszüan () király | i. e. 827–782 |
| 宮湦 | Kung-seng () | 周幽王 | Csou ()-házbeli Ju () király | i. e. 781–771 |
| A Nyugati Csou () vége / A Keleti Csou () kezdete | ||||
| 宜臼 | Ji-csiu () | 周平王 | Csou ()-házbeli Ping () király | i. e. 770–720 |
| 林 | Lin | 周桓王 | Csou ()-házbeli Huan () király | i. e. 719–697 |
| 佗 | To () | 周莊王 | Csou ()-házbeli Csuang () király | i. e. 696–682 |
| 胡齊 | Hu-csi () | 周釐王 | Csou ()-házbeli Hszi () király | i. e. 681–677 |
| 閬 | Lang | 周惠王 | Csou ()-házbeli Huj () király | i. e. 676–652 |
| 鄭 | Cseng () | 周襄王 | Csou ()-házbeli Hsziang () király | i. e. 651–619 |
| 壬臣 | Zsen-csen () | 周頃王 | Csou ()-házbeli Csing () király | i. e. 618–613 |
| 班 | Pan () | 周匡王 | Csou ()-házbeli Kuang király | i. e. 612–607 |
| 瑜 | Jü () | 周定王 | Csou ()-házbeli Ting () király | i. e. 606–586 |
| 夷 | Ji () | 周簡王 | Csou ()-házbeli Csien () király | i. e. 585–572 |
| 泄心 | Hszie-hszin () | 周靈王 | Csou ()-házbeli Ling király | i. e. 571–545 |
| 貴 | Kuj () | 周景王 | Csou ()-házbeli Csing () király | i. e. 544–521 |
| 猛 | Meng | 周悼王 | Csou ()-házbeli Tao () király | i. e. 520 |
| 丐 | Kaj () | 周敬王 | Csou ()-házbeli Csing () király | i. e. 519–476 |
| 仁 | Zsen () | 周元王 | Csou ()-házbeli Jüan () király | i. e. 475–469 |
| 介 | Csie () | 周貞定王 | Csou ()-házbeli Csen-ting () király | i. e. 468–442 |
| 去疾 | Csü-csi () | 周哀王 | Csou ()-házbeli Aj () király | i. e. 441 |
| 叔 | Su () | 周思王 | Csou ()-házbeli Sze () király | i. e. 441 |
| 嵬 | Vej () | 周考王 | Csou ()-házbeli Kao király | i. e. 440–426 |
| 午 | Vu () | 周威烈王 | Csou ()-házbeli Wej-lö () király | i. e. 425–402 |
| 驕 | Csiao () | 周安王 | Csou ()-házbeli An király | i. e. 401–376 |
| 喜 | Hszi () | 周烈王 | Csou ()-házbeli Lie király | i. e. 375–369 |
| 扁 | Pien () | 周顯王 | Csou ()-házbeli Hszien () király | i. e. 368–321 |
| 定 | Ting () | 周慎靚王 | Csou ()-házbeli Sen-csing () király | i. e. 320–315 |
| 延 | Jen () | 周赧王 | Csou ()-házbeli Nan király | i. e. 314–256 |
Megjegyzések
Jegyzetek
Források
Magyarul
- ↑ Ecsedy 1992: Ecsedy Ildikó: Ex Oriente Lux. Bevezetés a régi Kína társadalmának és kultúrájának történetébe. Tanulmányok Kínáról Európa Ókorában. Miskolc, Miskolci Bölcsész Egyesület. 1992. ISBN 963 7528 032
- ↑ Gernet 2001: Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. ISBN 963 389 111 6
- ↑ Maspero 1978: Henri Maspero: Az ókori Kína. Fordította: Csongor Barnabás. Budapest: Gondolat Kiadó, 1978. ISBN 963 280 595 X
Idegen nyelven
Kapcsolódó szócikkek
További információk
A Wikimédia Commons tartalmaz Csou-dinasztia témájú kategóriát.
