Kogurjo
Kogurjo (hangul: 고구려, handzsa: 高句麗, RR: Goguryeo; i. e. 37 – i. sz. 668[2]) az úgynevezett három királyság legnagyobb területével rendelkező állama volt a Koreai-félsziget területén, melyet a legenda szerint Ko Dzsumong () alapított a Tedong () folyó völgyében. Történészek szerint valószínűbb, hogy a törzsi állam az i. e. 2. században jött létre.[1]
| Kogurjo () | |||
고구려 (高句麗) i. e. 37 – i. sz. 668 | |||
| |||
 | |||
| Kogurjo () 476-ban | |||
| Általános adatok | |||
| Fővárosa | Csolbon () (졸본, 卒本; i. e. 37. – i. sz. 3) Kungneszong () (국내성, 國內城; 3–427) Phjongjang () (평양, 平壤; 427–668) | ||
| Hivatalos nyelvek | kogurjo () nyelv | ||
| Vallás | taoizmus, buddhizmus, sámánizmus, konfucianizmus[1] | ||
| Kormányzat | |||
| Államforma | monarchia | ||
| Uralkodó | 28 uralkodó | ||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Kogurjo () témájú médiaállományokat. | |||
Fénykorát az 5. században élte, amikor Kvanggetho () és fia Csangszu () csaknem a teljes Mandzsúriát és Belső-Mongólia Autonóm Terület egy részét is meghódították. Legnagyobb kiterjedésekor nyugaton a Liao folyóig, keleten a Tengermelléki határterületig, északon a mandzsúriai Szunghua () folyóig, délen a Szobek ()- és Csharjong ()-hegységig tudhatta magáénak a területeket. A folyamatos háborúk, különösen a 7. században Sillával és a kínaiakkal, valamint a belső viszályok kimerítették Kogurjót (), 668-ban összeomlott, területei egy részét Silla, más részét a kínaiak szerezték meg.
Kultúrájában keveredett a buddhizmus, a konfucianizmus, a sámánizmus és a taoizmus, kínai feljegyzések szerint az itt élők szerettek táncolni és énekelni. Építészeti sajátosságaikat a fennmaradt erődökből és a temetkezési helyekből ismerjük. A sírokat kirabolták, így nem maradt fenn annyi tárgyi lelet, mint Sillából, a kogurjói () falfestmények azonban értékes tanúi a kor életének, szokásainak.
A mai Kína és Észak-Korea területén található Kogurjo ()-kori maradványok egy részét az UNESCO Világörökség-programjába is felvették az ősi Kogurjo () királyság fővárosai és sírhelyei valamint Kogurjo ()-síremlékek néven.
Története
Alapítása
A legenda szerint a pujói () Ko Dzsumong () alapította Kogurjót () i. e. 37-ben, azonban kínai feljegyzések szerint i.e. 107-ben már létezett egy ilyen prefektúra a kínai Hszüantu () körzetben (koreaiul Hjondo-kun (), 현도군), a Jalu () középső és Tungcsia (佟佳, ) folyó felső szakaszánál, Mandzsúria területén. Ennek a Kogurjónak () a lakosai feltehetően a jemek (예맥, 濊貊, ) nép tagjai voltak, akik i. e. 75-ben sikeresen északabbra űzték a Hszüantu () körzetet és létrehoztak egy konföderációs királyságot, melyek városállamokból (na vagy no) álltak. Ebben az időben öt nagy klán alkotta a konföderációt: Szono-pu (소노부; 消奴部, ), Csollo-pu (절노부; 絶奴部, ), Kjeru-pu (계루부; 桂婁部, ), Szunno-pu (순노부; 順奴部, ) és Kvanno-pu (관노부; 灌奴部, ). A Pujóból () ide vándorolt népcsoport alkotta a Kjeru-pu ()t, akik egy idő után átvették a hatalmat az államok fölött. Erre utalhat Ko Dzsumong () legendája is.[3]
A kiváló lovas és íjász pujóiak () meghódították és integrálták a városállamokat, erődöket építettek és Csolbon ()t tették meg fővárosuknak. I. e. 3-ban Kungneszong ()ba költöztették a fővárost, délebbre Csolbon ()tól, az 1. század elején pedig már az uralkodójuk a vang (), azaz király címet viselte.[4] Kogurjo () folyamatosan terjeszkedett, hatalmas területeket hódított vissza a kínai államoktól, emiatt folyamatos harcban állt a kínaiakkal. Thedzso () király idejében (53–146?) már a ma Oroszországhoz tartozó Tengermelléki határterület és a Tungcsia () folyó felső szakasza Mandzsúriában is a fennhatósága alatt állt, és Okcsót () is meghódította. Ő volt az az uralkodó, aki létrehozta az örökletes királyi címet a kjeru-pu ()i Ko () klán leszármazottainak, ezért lett a posztumusz neve Thedzso (), azaz „dinasztia-alapító”.[5]
Megszilárdulása
Kogukcshon () idejében (179–197) megszilárdult az államszervezet, az eredetileg klánközpontokat jelentő területeket tartományokká alakították (pu ()) és az égtájakról nevezték el őket. A klánvezetők alkották az új arisztokrata réteget, a testvéri trónöröklést pedig felváltotta az apa-fiú öröklési rendszer. A királyok rendszeresen a Csollo-pu () klánból választottak feleséget, így biztosítva az uralkodóház politikai támogatottságát. Bevezették a csindebop (진대법; 賑貸法, ) rendszert, ami lehetővé tette a parasztok számára, hogy a szűkös hónapokban az állami magtárakból kölcsönözzenek gabonát és azt aratás után alacsony kamattal fizessék vissza.[6]
Ahogy az ország megszilárdult, egyre több hadjáratot indítottak a kínaiak ellen. 242-ben Tongcshon () király (227–248) megtámadta Hszianping () megyét, hogy elvágja a Lölang () körzethez vezető szárazföldi utat. Vej (), mely a három kínai királyság közül a legközelebb feküdt Kogurjóhoz (), visszavágott és 244-ben elfoglalt egy erődöt közel a kogurjói () fővároshoz. A következő évben a királyt is sikerült megfutamítaniuk. Kínát azonban belharcok szabdalták fel, és ezt kihasználva Kogurjónak () 313-ban sikerült kikergetnie a kínaiakat Lölang ()ból, visszaszerezve Kodzsoszon () egykori területeit.[7]
A 4. században a megerősödő hszienpej () néppel vívott kemény csatákat az ország a Liao folyó medencéjéért, és 342-ben Mu-zsung Huang (), Jen () királya porig égette a királyi palotát Kungneszong ()ban, foglyul ejtette az anyakirálynét és 50 000 helybélit hurcolt el. 371-ben Pekcse () királya, Kuncshogo () kifosztotta Phjongjang ()ot és megölte Kogugvon () királyt. Az őt a trónon követő Szoszurim () más politikát folytatott, elfogadta a buddhizmust, akadémiát hozott létre a konfucianizmus tanítására, új jogi alapokra helyezte a közigazgatást a fejlettebb kínai mintát követve, és megreformálta a hadsereget, ezzel megteremtve a későbbi hódításokhoz szükséges állami stabilitást.[8]
Fénykora
Kogurjo () az 5. században érte el fénykorát, amikor Kvanggetho () (nevének jelentése: „nagy területfoglaló”) és fia Csangszu () csaknem a teljes Mandzsúriát és Belső-Mongólia Autonóm Terület egy részét is meghódították. Délen a Han folyó medencéjét is megszerezték, szinte leigázva Pekcsét () és Sillát is.[9]
A mai Csian () városban található hét méter magas sztéléjének tanúsága szerint Kvanggetho () elfoglalta a stratégiai Liaotung () erődöt 397-ben, majd 406-ra a teljes Liaotung ()-területet az uralma alá hajtotta. 398-ban az északkeleti határoknál élő szusen () népet hódította meg, 396-ban bevette Pekcse () fővárosát. 400-ban 50 000 fős sereggel segítette Silla harcát a Pekcse (), Kaja () és a japánok elleni küzdelemben. Élete során 64 erődöt és 1400 falut vett be.[9] Fia, Csangszu () („hosszú életű”) követte a trónon, aki folytatta apja hódításait. A déli és északi dinasztiák idejében míg az északiakkal harcolt, a déliekkel diplomáciai kapcsolatot vett fel. 427-ben a fővárost Phjongjang ()ba költöztette, a Tedong () folyó partjára. A város évszázadok óta fontos központ volt az előző királyságokban, így ez a stratégiai lépés gazdasági és kulturális szempontból is jelentős volt az ország számára.[10]
Pekcse () és Silla fenyegetésként élte meg a főváros délebbre költöztetését és a két állam összefogott Kogurjo () ellen. 472-ben a kínai Vej ()hez fordultak katonai segítségért, azonban három évvel később Kogurjo () bevette Pekcse () fővárosát, Kero () királyt lefejezték, és Pekcse () kénytelen volt délebbre költöztetni a központját. 494-ben Kogurjo () magába olvasztotta Pujót () is. Hatalmas területet tudhatott magának ekkor, nyugaton a Liao folyóig, keleten a Tengermelléki határterületig, északon a mandzsúriai Szunghua () folyóig, délen a Szobek ()- és Csharjong ()-hegységig.[11][1][12]
Háborúk Kínával
Kogurjo () hatalmas birodalommá vált, azonban a 6. század elején Silla elkezdett megerősödni, meglepően gyors ütemben. 532-ben bekebelezték Kumgvan Kaját (), 551-ben Pekcsével () közösen megtámadták Kogurjo () Han folyó-menti területeit, majd Silla 553-ban Pekcse () zsákmányolt részét is megszerezte: a Han folyó stratégiailag fontos alsó szakaszát, mely utat nyitott a tengerhez és így Kínához.[13][12]
Miközben Silla gyarapodott, Kogurjónak () újra szembe kellett néznie a 6. század derekára magára találó kínaiakkal is: a Szuj ()-dinasztia 589-ben újraegyesítette Kínát. 598-ban meg tudták magukat védeni Ven-ti () császár 300 000 fős seregével szemben, 612-ben pedig Jang-ti () 1 130 000 fős serege rohanta le az országot. A jóval képzettebb és harcedzettebb kogurjói () sereg, bár létszámában sokkal kisebb volt, sikeresen visszaverte a támadást. Jang-ti () ezután a főváros bevételével is megpróbálkozott, sikertelenül. A kínai sereget az azóta is az egyik legnagyobb koreai tábornokként számon tartott Uldzsi Mundok () győzte le. Jang-ti () 613-ban és 614-ben is újra próbálkozott, de ismét sikertelenül. Amikor a Tang-dinasztia hatalomra került, Kogurjo () védekezésre rendezkedett be, az északnyugati határainál mintegy 480 kilométer hosszan emelt falat.[14]
Közben azonban belső viszályok robbantak ki az országban. 642-ben Jon Geszomun () katonai vezető puccsot hajtott végre, megölte Jongnju () királyt és Podzsang ()ot ültette a trónra, a hatalmat azonban maga gyakorolta. Kijátszotta egymás ellen Sillát és Pekcsét (), és területeket foglalt vissza Sillától. Silla a Tangokhoz fordult, akik követelték, hogy Kogurjo () hagyja abba a katonai akcióit, amit Jon () elutasított, ezzel magára haragítva Taj-cung () császárt. 645-ben a kínai sereg végigsöpört Kogurjo () északi védvárain, ám az Ansi erődnél vereséget szenvedtek. Az erődöt Jang Mancshun () védte embereivel három hónapon át, és a kínaiak végül meghátráltak. 647-ben és 648-ban Taj-cung () újra megkísérelt betörni az országba, de ismét visszaverték. A komoly háborúk azonban nem múltak el nyomtalanul, meggyengítették a nemzeti egységet, melyen tovább rontott a Jon Geszomun () fiai között kitört vita. Ezek együttesen vezettek Kogurjo () 668-as bukásához.[15]
Hanyatlása
Miután Silla Tang segítséggel eltiporta Pekcsét () 660-ban, Kogurjo () lett a következő célpont. 661-ben több hónapig ostromolták a fővárost, bevenniük azonban nem sikerült. Bár ezt a támadást visszaverték, Kogurjo () jelentősen meggyengült az évtizedek óta tartó háborúskodás miatt. Ráadásul 666-ban Jon Geszomun () meghalt, amit követően a fiai és az öccse között hatalmi harc kezdődött. A legidősebb fiút, Namszeng ()et az öccsei üldözték el, megadta magát a Tangoknak. Jon () öccse, Csongtho () Sillának adta meg magát a déli régió több várával egyetemben. A Tangok kihasználták a lehetőséget, Li Csi () seregei visszavették a mandzsúriai területek jó részét és bekerítették a fővárost. 668-ban Podzsang ()ot és mintegy 200 000 embert Tangba hurcoltak, a Kogurjo () birodalom szétesett.[16]
Tang elfoglalta a meghódított területeket, nem adva a zsákmányból Sillának. Silla ezért, és mert mindenképp ki akarta szorítani a kínaiakat a félszigetről, támogatta a rövid életű és kis területű Podok (보덕; 報德, ) állam létrejöttét, melynek királyává Podzsang () illegitim fiát, Anszung ()ot (안승; 安勝) tették meg. Silla katonai támadásokat is indított a korábbi kogurjói () területekért és végül sikerült a déli területeket megszereznie és 676-ban egyesítette a félsziget déli részét az uralma alatt.[17]
Államszervezet és közigazgatás
A legmagasabb nemesi cím a kocshuga (고추가, 古雛加, ) volt, mely a kjeru-bu ()i királyi Ko () klán, a korábbi szono-bu ()i királyi klán, valamint a cshollo-bu ()i Mjongnim () klán tagjainak járt ki. 12 rendfokozat volt a tisztviselők között, az arisztokrácia legmagasabb elérhető tisztsége a tedero (대대로, 大對盧; „főminiszter”, ) volt. Ezt követte a tega (대가, 大加, ) és a szoga (소가, 小加, ), mely rétegek tagjai számára elérhetetlenek voltak a legmagasabb posztok.[18]
A meghódított területek nemeseit, törzsi vezetőit sajátos rendszerben integrálták a központi államszervezetbe, a hjong (형, 兄; „rangidős”, ) és a sza (사, 士; „intéző”, ) tisztségekkel (például 2. rangfokozatú thedehjong (), 태대형, 太大兄; 4. rangfokozatú thedeszadzsa (), 태대사자, 太大使者). A királyság későbbi éveiben megjelentek olyan állami pozíciók, mint a katonai ügyintézéssel foglalkozó temodal (대모달, 大模達, ) vagy a thehakpaksza (태학박사, 太學博士; „főtudós”, ).[19] A főminiszter posztja először meghatározatlan időtartamú volt, később már három évre tölthette be az, akit megválasztott az arisztokrácia. Legtöbbször azonban a legnagyobb hatalommal bíró nemes erőszakkal foglalta el a posztot, a versengők pedig sokszor akár fegyveres harccal döntötték el, ki ül majd a székbe. Ez ellen a király sem nagyon tudott mit tenni. Az 5. rangfokozat fölötti tisztviselők alkották az államtanácsot.[20]
A korábbi városállamokból fallal körülvett városok lettek, melyek kínai mintára a körzet vagy járás (kun (); 군, 郡) központjává váltak. Élükön az állam által leküldött tosza () (도사, 道士) állt. A járásokat öt nagyobb egységbe csoportosították, ezek neve pu () (부, 部) volt, ami tartománynak vagy prefektúrának felel meg. Ezek élére a jokszal () (욕살, 褥薩) került. A fővárosokat szintén öt pu ()ra osztották, amit kerületnek lehetne ma nevezni.[21] A falvak élére helyi vezetőt neveztek ki, aki csupán helyi tisztséget kaphatott, a központi kormányzatba nem tudott fentebb lépni. Alattuk voltak a szabad parasztok, akik terményadót fizettek és robotra is elvitték őket. Rajtuk kívül voltak még a kitaszítottak, akik külön falvakban éltek, valamint a legalsó réteg, a rabszolgák.[22]
A katonai berendezkedésről kevés leírás maradt fenn. Úgy tűnik, hogy minden férfinak kötelező volt a katonai szolgálat, a főváros mind az öt kerületében állomásoztak egységek, körülbelül 12 500 fő, valamint az öt tartomány mindegyikében voltak kihelyezett zászlóaljak, számuk a 21 000 és a 36 000 között váltakozott és a kormányzók vezették őket. A harcban a későbbi koreai királyságoktól eltérő módon a királyok is személyesen részt vettek. Akárcsak Sillában a hvarangok () (화랑, 花郞) csapata, Kogurjóban () is létezett olyan fiatalokból álló alakulat, amelyet erkölcsi és katonai oktatásban részesítettek, az elnevezésük szonbi () (선비) volt.[23]
Gazdasága
Az állam elhelyezkedése miatt (hegyvidék, keskeny síkságokkal) eleinte nem nagyon tudott önellátó gazdaságot fenntartani, folytonos háborúkra, hódításokra kényszerült, hogy a meghódított területek terményadóiból lássa el a népét.[24] Később a vadászat és a halászat helyett a mezőgazdaság került előtérbe, rizst, kölest, tarka cirokot, Ázsiában honos babfajokat és szójababot, ginzenget, szezámmagot, kendert termesztettek, és állatokat is tenyésztettek. Folyt a selyemkészítés, és a bőrárukkal való kereskedés is.[25] Az emberek többféle adót fizettek, volt fejadó és háztartásonként fizetendő adó, valamint kötelező robot és katonai szolgálat. A nomád törzseket, akik vándoroltak, másképp adóztatták: tízfős csoportokban voltak kötelesek adót fizetni. A háztartásokra kiszabott adót annak megfelelően állapították meg, hogy mennyire fizetőképesek az ott lakók.[26]
A kínaiakkal külkereskedelmet is folytatott Kogurjo (), feljegyzések és régészeti leletek alapján szinte bizonyos, hogy gazdag kereskedőréteg létezett. Az ország déli és nyugati partvidékei és a folyók mentén folyt a kereskedelem, előbb szabadon, majd meghatározott erődökben. Találtak például kínai porcelánt és feljegyzéseket nyestszőrme-kereskedelemről. A Tang-dinasztia hatalomra kerülése után a hivatalos kereskedelmet Kínával megszakították, de a feketekereskedelem továbbra is létezett.[26]
Kultúrája
A nép a 10. holdhónapban hálaadási ünnepséget rendezett Ko Dzsumong () emlékezetére. A kultúrájuk erőteljesen matriarchális volt, például a házasságot követően a férj a felesége szülőházában élt az úgynevezett szook (서옥, 壻屋, ) épületben („vőszoba”) a feleségével, egészen addig, amíg a gyermekeik el nem értek egy bizonyos kort, csak ekkor kapott engedélyt arra, hogy a saját klánjához költöztesse a családját.[27][24]
Vallás
Amikor i. e. 108-ban létrejött a négy kormányzóság a Koreai-félszigeten, a kínai konfucianizmus tanításai is terjedni kezdtek. A három koreai királyság a társadalmi hierarchia megerősítésére vették át ezt a filozófiai eszmerendszert. 372-ben Kogurjóban () létrejött a Thehak () akadémia, melyben kínai mintára konfuciánus filozófiát, írást, kínai irodalmat (Négy könyv és öt klasszikus) és hadtudományokat tanítottak.[28] A Han-dinasztia bukásával a konfuciánus tanítások is halványodni kezdtek Kínában, a Tang-dinasztia (618–907) a taoizmust preferálta. A Tangokkal kapcsolatba került koreaiak is átvették a taoizmust, Kogurjo () 643-ban. Míg a konfucianizmus az erkölcsi alapokat szolgáltatta, a taoizmus a vallás alapjait jelentette a koreaiak számára.[29]
Mindezek mellett azonban a buddhizmus is utat talált a félszigetre, Kogurjóba () 372-ben egy kínai buddhista szerzetes hozott be szútrákat és Buddhát ábrázoló képeket. Az uralkodó réteg lelkesedéssel fogadta az új vallást, mert az segített megerősíteni a hierarchiát, és legitimalizálni az uralkodó hatalmát a nép fölött, ugyanis a nép már nemigen hitt az államalapító legendákban, amelyek szerint a király természetfeletti erőkkel rendelkező isteni hősök leszármazottja.[30] Kogurjóban () a legnépszerűbb az úgynevezett Nirvána-iskola (jolban ()) volt.[31]
Nyelv
Akárcsak a koreai nyelv esetében, a kogurjo () nyelv eredetéről is számos elmélet létezik, egységes álláspont nincs. Mivel a nyelv kihalt, és a fennmaradt szövegrészletek kínai írással íródtak, a kogurjo () nyelv szókincsének, hangtanának helyreállítása, feltérképezése sok akadályba ütközik. A fennmaradt nyelvemlékek alapján feltételezhető, hogy rokonságban állt a Silla nyelvvel és nagyon hasonlónak mutatkozik a pekcse () nyelvhez is, egyes kutatók feltételezése szerint talán az ókoreai nyelv dialektusai lehettek ezek a nyelvek, de erre sincs kétséget kizáró bizonyíték. Alekszandr Vovin azt az elméletet támogatja, amely szerint a kogurjo () és a pekcse () nyelv nagyon közel állt egymáshoz és a silla nyelvhez is, és bennszülött koreai nyelveknek tartja ezeket, míg például Christopher I. Beckwith szerint a kogurjo () nyelv az ójapán nyelv rokona. Juha Janhunen finn nyelvész más tudósok által sokkal kevésbé elfogadott elmélete szerint a kogurjo () nyelv a mandzsu-tunguz nyelvekhez tartozik és Kogurjo () népességének egy részét tunguzok alkották.[32][33][34]
Irodalom és zene
Kogurjo () alapításának mítoszát, a Csumong ()-mítoszt először a Kuszamguksza () (구삼국사, 舊三國史; „A három királyság ősi története”) című műben írták le, mely mára elveszett, de I Gjubo (이규보, 李奎報, ) 1193-ban ez alapján írta Tongmjongvangphjon () (동명왕편, 東明王篇) című elbeszélő költeményét.[35]
Az első lejegyzett koreai verset Juri () kogurjói () királynak tulajdonítják i. e. 17-ből, mely a Hvangdzsoga () (황조가, 黃鳥歌; „Sárgarigók”) címet viseli,[36] azonban történészek egyetértenek abban, hogy nagy valószínűséggel nem ő költötte, hanem egyszerű népi költemény.[37]
| 翩翩黃鳥 | 편편황조 | Phjonphjonhvangdzso () | Röpködő sárgarigók, |
| 雌雄相依 | 자웅상의 | csaungszangi () | férfi és nő, szerelemmel telve. |
| 念我之獨 | 염아지독 | Jomadzsidok () | Magányomban én |
| 誰其與歸 | 수기여귀 | szugijogü () | ugyan kivel megyek haza? |
Az elit réteg egyes tagjai minden bizonnyal írtak kínai nyelvű verseket, amire példa Uldzsi Mundok () tábornok 612-ben született költeménye, melyben a kínai tábornokokat ítéli el.[38]
A népdalok (singa) elengedhetetlen kellékei voltak a hangszerek. Kogurjo () örökség a citera családba tartozó hathúros komungo () (거문고), melyet a Szamguk szagi () szerint Vang Szanak () (왕산악, 王山嶽) alkotott meg és több mint 100 dalt komponált rajta.[39]
Művészetek
A három királyság legjobb állapotban fennmaradt festményei a kogurjói () sírokban talált falfestmények. Ezeken egyaránt szerepelnek mitológiai lények és emberi alakok. A sírokat a falakra festett fő téma alapján nevezték el, a Kakcsocshong (각저총, 角抵塚, ) például a hagyományos koreai birkózást, a ssirum ()ot ábrázolja, a Mujongcshong (무용총, 舞踊塚, ) táncolókat, a Szurjopcshong (수렵총, 狩獵塚, ) pedig vadászokat. A leghíresebb kogurjói () falfestmény az Észak-Koreában található Kangszodemjo Szasindo (강서대묘 사신도, 江西大墓 四神圖, ), mely négy mitikus állatot ábrázol: a keleti azúrsárkányt, a nyugati fehér tigrist, a déli vörös főnixet és az északi kígyó-teknőst.[40]
Az Indiából kínai közvetítéssel bekerült buddhizmus számos művészeti alkotást eredményezett, különösen sok Maitréja bódhiszattva-szobor készült, ami azt mutatja, hogy a buddhizmusnak ez az ága volt a legerősebb Korea területén.[41]
A kogurjói () leletek arra engednek következtetni, hogy már ebben a korban is elterjedt voltak a mai onggi edényekre hasonlító alakú kőcserépedények.[42]
azúrsárkány
ülő bodhiszattva
korsó
Építészet
A kogurjói () paloták közül egy sem maradt fenn az utókorra, csak feljegyzésekből és ásatások maradványaiból van róluk információ. Az Anhakkung () palotát 427-ben emeltette Csangszu () király Phjongjang ()ban, a feltárt maradványokból ítélve nagy épület lehetett, mintegy 620×622 méter alapterületű.[43]
A Szamguk szagi () szerint Kogurjo () számos erődöt épített; a sírokban talált falfestményekből ítélve fejlett érődépítési technikával rendelkeztek. Kihasználták a félsziget földrajzi jellegzetességeit és főként jól védhető hegyi erődítményeket emeltek, jóval korábban mint a környező koreai államok. Észak-Korea területén ma is megtalálhatóak a Teszongszanszong (대성산성, 大城山城, ) és a Pengmaszanszong (백마산성, 白馬山城, ) erődök maradványai. Kínában csaknem száz kogurjói () erőd maradványai vannak elszórva Csilin () és Liaoning tartományokban.[44]
Számos sír maradt fenn, melyek őrzik a kogurjói () építészet sajátosságait. Kezdetben a sírokat hatalmas, egymásra pakolt kőtáblákból építették fel. Ennek egyik példája „A tábornok sírja” (Csangguncshong (); 장군총, 將軍塚), mely 12 méter magas. Később a sírhalom-építésre váltottak: a kőtáblákból emelt sírkamra fölé földből dombot emeltek. Ezeket könnyű volt kirabolni, ezért gyakorlatilag alig maradtak fenn emlékek a sírok belsejéből.[45]
kogurjói () sír Észak-Koreában
A tábornok sírja, Csilin (), Kína
.jpg)
Vitatott kínai források
2002-ben történelmi vita bontakozott ki Kína és Dél-Korea között Kogurjo () kapcsán. A Kínai Társadalomtudományi Akadémia (中国社会科学院), mely állami szerv, Kogurjót () Kína hűbérállamának sorolta be, ami felháborodást keltett Dél-Koreában. A feszültség tovább fokozódott, amikor Kína az UNESCO Világörökségi programba jelölte a területén található korabeli sírokat, és a benyújtott dokumentumokban Csungkuo Kaokouli (), azaz „kínai Kogurjo ()” néven utalt az államra.[46] További, államilag megrendelt kínai munkák is hasonlóképpen kezelik a kérdést: nem hajlandóak elismerni Kogurjo () koreai voltát, kínai tartományként kezelik és kínainak tekintik a területén élt népeket. Emiatt a dél-koreai történészek azzal vádolták meg Kínát, hogy megpróbálják átírni a koreai történelmet. Kim Dzsinung () véleménye szerint a kínaiak állításai szembemennek a saját történeti írásaikkal, azaz a kínai dinasztiák eredeti feljegyzéseivel is.[47]
Emlékezete
Észak-Korea felmenőjének tartja Kogurjót (), az államalapítást propagandaokokból korábbra datálják, mint a történészek: Kim Dzsongil () egy 1964-es dolgozata alapján i. e. 277-re teszik. Ennek oka, hogy a Dél-Korea közvetlen felmenőjének tartott Sillánál korábbi időpontban kellett, hogy létrejöjjön a királyság, ez presztízskérdés Észak-Korea szemében.[48]
A mai Kína és Észak-Korea területén található Kogurjo ()-kori maradványok egy részét az UNESCO Világörökség-programjába is felvették Az ősi Kogurjo királyság fővárosai és sírhelyei valamint Kogurjo-síremlékek néven.[49][50]
Ábrázolása a filmművészetben
A Kogurjo ()-kort számos filmben és televíziós sorozatban feldolgozták, például az 1962-ben, a KBS csatornán képernyőre került első dél-koreai történelmi televíziós sorozat, a Kuktho malli () (국토만리, 國土萬里) is ebben a korban játszódott.[51][52] Kvanggetho () király legendás alakját is többször megörökítették, például a 2007-es The Legend[53] vagy a 2011-es Gwanggaeto, The Great Conqueror[54] című sorozatokban. A jelentős sikereket elért Csumong () az államalapító legendát dolgozza fel.[52]
További, a korszakban játszódó ismert televíziós sorozatok:
- Jon Geszomun (), 2006[55]
- Csamjonggo (), 2009[56]
- Invincible Lee Pyung Kang, 2009[57]
- The Blade and Petal, 2013[58]
Filmek:
Jegyzetek
Források
- ↑ Britannica: Koguryŏ. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2016. január 26.)
- ↑ Csoma: Csoma Mózes. Egy nemzet, két ország – A közös gyökerektől, Korea. Napvilág Kiadó (2013). ISBN 978-963-338-360-5
- ↑ Doosan: 고구려 (koreai nyelven). Doosan Encyclopedia. (Hozzáférés: 2016. január 26.)
- ↑ Kim: Jinwung Kim. A History of Korea: From "Land of the Morning Calm" to States in Conflict (e-könyv via Scribd), Indiana University Press (2012). ISBN 9780253000781
- ↑ Kim Chang-seok: Kim Chang-seok (2004). „Goguryeo Society and Its Economy”. The Review of Korean Studies 7 (4), 35-56. o, Kiadó: The Academy of Korean Studies. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. február 23.)
- ↑ KOCIS: K-Literature (pdf), Korean Culture and Information Service (KOCIS) (2012. december)
- ↑ Lee: szerk.: Peter H. Lee: A History of Korean Literature [archivált változat]. Cambridge University Press (2003). ISBN 9781139440868 [archiválás ideje: 2014. november 29.]
- ↑ Nahm: Nahm, Andrew C. Korea: Tradition and Transformation — A History of the Korean People, második kiadás, Elizabeth, NJ: Hollym International (1996). ISBN 1-56591-070-2
- ↑ Yu: Yu Chai-Shin. The New History of Korean Civilization. iUniverse (2012). ISBN 9781462055616
