Hangul

Az ábécé eredeti elnevezése Hunmindzsongum (훈민정음) volt, amelynek jelentése „a nép helyes kiejtésre tanítása”. Az azonos című dokumentumot Nagy Szedzsong adatta ki 1446-ban, azzal a céllal, hogy a kínai írást nem ismerő köznép is megtanulhasson írni és olvasni. Dél-Koreában az ábécé elnevezése hangul, Észak-Koreában azonban csoszongul.^[5] A hangul kifejezést 1912-ben Csu Sigjong nyelvészprofesszor adta az ábécének,^[6] ami több jelentéssel is bír: „koreai írás”, „nagyszerű írás”, „egyedüli írás”, illetve „helyes írás”.^[5][7]

A huszadik századig a tanult elit a hangult nem alkalmazta, a következő nevek léteztek erre az ábécére:^[8]

• csongum (정음, a Hunmindzsongum rövidítéseként)^[8]
• acshimgul (아침글, „egy reggel alatt megtanulható írás”)^[9]
• kungmmun (hangul: 국문, handzsa: 國文, „nemzeti írás”)^[8]
• onmun (hangul: 언문, handzsa: 諺文 „népírás”)^[8]
• amgul (암글, „női írás”; másképp: amkhul, 암클).^[8]
• ahetkul vagy ahegul (아햇글 / 아해글, „gyerekírás”)^[8]

Az amgul és az ahetkul alakok tényleges használatára nincs konkrét bizonyíték.^[8]

Bővebben: A hangul eredete

A jelenlegi ismeretek szerint Koreában a kínai írásjegyek átvétele előtt nem létezett önálló írás, az első ilyen írásos emlék Kr. u. 85-re tehető.^[7]

A kínai írásjegyű handzsa felváltására készített hangult Nagy Szedzsong, a Csoszon-dinasztia negyedik királya vezette be. Bár a kutatók egy része szerint az ábécé megalkotásában nagy valószínűség szerint részt vettek az udvar legtehetségesebb tudósai, a Csiphjondzson (집현전, „a kiválóságok csarnoka”) tagjai, az írásos feljegyzések elemzése után arra a következtetésre jutottak, hogy sokkal valószínűbb, hogy Szedzsong maga találta fel az ábécét, és nem vonta be a tudósokat, tudván, hogy a kor művelt emberei elutasították volna a gondolatot, hogy a köznép is műveltté válhasson.^[5][10]

Az ábécét valamikor 1443 decemberében vagy 1444 januárjában fejezte be, és a rendszert a Hunmindzsongum („A megfelelő hangok a nép oktatására”) című dokumentumban tette közzé, ami után az ábécé az első nevét kapta.^[8] A kézirat közzétételének napja, október 9-e Dél-Koreában a hangulnap, amelyet 1926 óta ünnepelnek.^[11] Észak-Koreában január 15-re esik.

A Hunmindzsongumhoz készült kiegészítő dokumentumban (Hunmindzsongum herje, „magyarázat és példák”) lelhető fel a hangul alkotási folyamatának leírása, valamint a betűk alakjának magyarázata. E szerint a betűk a jin-jang-harmónia elvére épülnek, és az alakjuk a hangképzésüket imitálja, például a k/g hang betűje, a ㄱ a nyelv mozgására utal ennek a hangnak a képzésekor.^[5][12] Ezen felül az ábécé megalkotása két lépcsőben történt: Szedzsong megalkotta az egyszerűbb alapgyököket, majd ezekre építette a többit. A reprezentált hangok kiejtési sajátosságai alapján a betűk csoportokba rendeződnek, például a hasonló magánhangzók esetében (ᅡ a → ᅣ ja; ᅩ o → ᅭ jo), rendszert alkotva.^[5]

Szedzsong azzal érvelt az ábécé mellett, hogy a koreai nyelv teljesen különbözik a kínaitól, így a kínai írás nem megfelelő a leírására, a köznép pedig képtelen megtanulni a bonyolult írásjegyeket. Éppen emiatt a felsőbb osztály tagjain kívül nem tudtak a koreaiak írni és olvasni.^[12] A hangult tehát úgy tervezte meg, hogy „a bölcs ember elmélyülhet benne, mielőtt még véget érne a reggel, az ostoba ember tíz nap alatt tanulhatja meg.”^[13]

A hangul bevezetését Cshö Malli (최만리) oktatásügyi miniszter és más koreai konfucianisták is ellenezték, mert úgy vélték, a handzsa az egyedüli törvényes írásrendszer, és valószínűleg a pozíciójukat is féltették.^[10] A rendszer mégis népszerű lett, ahogy azt Szedzsong is eltervezte, különösen a nők és az írók körében, illetve a köznépnek szánt közleményekben használták.^[14] Egy 2011-ben felfedezett, alacsony rangú katonatiszt által az 1490-es években, hangullal írt levél alapján most már úgy vélik a történészek, hogy az ábécé elterjedtebb volt a nép körében, mint azt korábban gondolták, és nem csak a nők, de az írástudó férfiak is használták, már alig fél évszázaddal a megalkotását követően.^[15]

1504-ben, miután hangullal írt szövegekben kritizálták az uralkodását, Jonszangun, a Csoszon-dinasztia 10. királya betiltotta a hangul használatát és oktatását.^[14][16] 1506-ban Csungdzsong király megszüntette a hangul kutatásával foglalkozó minisztériumot, az Onmun Cshongot (언문청).^[17]

A 16. században a hangul iránti érdeklődés a kasza és a sidzso műfajának megjelenésekor újjáéledt. A 17. században számos regény született hangul írással.^[18] Mivel az emberek hallás után próbálták leírni a szavakat, nem volt általános helyesírási rendszer.^[14]

Európába az első, hangulról szóló könyvet Isaac Titsingh hozta be 1796-ban, a Szangoku cúran zuszecu (三国通覧図説; Hepburn: Sangoku Tsūran Zusetsu^?, ’Három ország illusztrált leírása’)^[19] 1785-ben jelent meg Japánban, és többek között a Csoszon-dinasztiával és a hangullal is foglalkozott.^[20][21][22]

A 19. században a növekvő nacionalizmus hatására, valamint a nyugati misszionárius iskolákban végzett népszerűsítő munkájának köszönhetően^[23] a kapo reformok idejében, 1894-ben először készültek hivatalos dokumentumok hangul írással.^[16] Egy évvel később az elemi iskolai tankönyvekben is elkezdték használni, 1896-ban pedig megjelent az első hangullal írt újság, a Tongnip Sinmun (독립신문, The Independent, magyarra lefordítva "a független").^[24] Ennek ellenére az irodalmi elit továbbra is a handzsát használta, és a lakosság jó része továbbra sem tudott írni és olvasni.

Amikor 1910-ben Korea japán uralom alá került, a japán lett a hivatalos nyelv.^[25] A japán rendelkezések ellenére a koreaiak a nacionalizmus jegyében mindent megtettek a hangul népszerűsítéséért, úgy az oktatásban, mint az irodalomban.^[26] 1912-ben Csu Sigjong nyelvészprofesszor adta az ábécének a hangul nevet, és ő alapította a Hangul Társaságot, amely 1933-ban kiadta az első, helyesírást szabályozó dokumentumot.^[14] 1938-ban a japánok megtiltották a koreai nyelv használatát az iskolákban,^[18][25] 1941-ben pedig minden koreai nyelvű kiadványt betiltottak.^[27] 1946-ban, a japán uralom végeztével, kiadták a hangul modern helyesírási szabályzatát, 1953-ban pedig Li Szin Man próbálta meg egyszerűsíteni az írást egy rendelettel, amit azonban 1955-ben kénytelen volt visszavonni, olyan ellenállásba ütközött.^[14]

A koreaiak egyre kevésbé használják a handzsát, bár az 1980-as években Dél-Koreában voltak olyan kezdeményezések, amelyek a Kínával és Japánnal való gazdasági versengés miatt újra be akarták vezetni a kínai írás tanítását az általános iskolákban.^[28] Észak-Koreában 1949 óta kizárólagosan hangullal írnak, a handzsát egyáltalán nem használják.^[29]

A szöuli Hunmindzsongum Társaság (훈민정음학회) célja, hogy az írásrendszerrel nem rendelkező ázsiai nyelvek beszélőinek megtanítsa a hangul írásrendszert.^[30] 2009-ben az indonéz Celebesz szigeten található Bau-Bau faluban nem hivatalosan használni kezdték a hangult a Cia-Cia nyelv(wd) leírására.^[31]

Lásd még: Hangul csamo

A hangul ábécé gyökökből (betűkből) illetve digráfokból áll, melyek koreai elnevezése csamo (자모).^[32] A 24 gyök (betű) 27 digráfot alkothat. A 24 gyökből 14 mássalhangzót (자음, csaum^[33]) és tíz magánhangzót (모음, moum^[33]) jelöl. Öt mássalhangzó megkettőződik, ezzel jelölve az erőteljesebb, „kemény” ejtést. A tíz magánhangzó segítségével 11 további kettőshangzó alkotható.

Vonássorrend

Bővebben: Koreai kalligráfia

A vonássorrend^[34] a kínai kalligráfián alapuló koreai kalligráfia szabályait követi.^[35][36]

• 
  ㄱ (kijok)
• 
  ㄴ (niun)
• 
  ㄷ (tigut)
• 
  ㄹ (riul)
• 
  ㅁ (mium)
• 
  ㅂ (piup)
• 
  ㅅ (siot)
• 
  ㅇ (iung)
• 
  ㅈ (csiut)
• 
  ㅊ (cshiut)
• 
  ㅋ (khiukh)
• 
  ㅌ (thiuth)
• 
  ㅍ (phiuph)
• 
  ㅎ (hiut)
• 
  ㅏ (a)
• 
  ㅐ (e)
• 
  ㅓ (o)
• 
  ㅔ (e)
• 
  ㅗ (o)
• 
  ㅜ (u)
• 
  ㅡ (u)
• 
  l (i)

A jésített magánhangzóknál a rövid vonás megkettőződik.

Alakjuk magyarázata

Mássalhangzók

A Hunmindzsongum herje részletes magyarázatot ad a betűk alakjára. E szerint a mássalhangzók öt alapbetűre épülnek, ezek alakja a hangképzést imitálja. A betűk alakja ezen felül utal az egymáshoz való fonológiai viszonyukra is, az azonos helyen képzett hangokat jelölő betűk alakja hasonló, a hehezetesen ejtett hangokat pedig egy plusz vonással jelzik. Ezzel a rendszerrel a hangul jelentősen különbözik például a latin ábécétől, ahol a betűk ejtésére vagy egymáshoz való viszonyára semmi sem utal.^[37]

• ᄀ (k/g): az alak azt mutatja, ahogy a nyelv elzárja a levegő útját a lágy szájpadnál.
• ᄂ (n): azt mutatja, ahogy a nyelv a szájpaddal érintkezik.
• ᄆ (m): a száj sematikus ábrája.
• ᄉ (sz): alakja a metszőfogra utal.
• ᄋ (hangtalan szótagkezdő): a torok alakjára utal.

A Herje szerint a többi mássalhangzó kialakítása a következőképpen történt, egy-egy vonal hozzáadásával:^[37]

• veláris: ᄀ (k) → ᄏ (kh)
• alveoláris: ᄂ (n) → ᄃ (d/t) → ᄐ (th)
• bilabiális: ᄆ (m) → ᄇ (b/p) → ᄑ (ph)
• dentális: ᄉ (sz) → ᄌ (cs/dzs) → ᄎ (csh)
• glottális: ᄋ (hangtalan szótagkezdő) → ㆆ (ʔ) → ᄒ (h)

Magánhangzók

Young-Key Kim-Renaud,^{[m 2]} a koreai nyelv professzora szerint a magánhangzók hangulbeli jelölése egyedülálló Kelet-Ázsiában, mivel korábban egyetlen nyelvben sem jelölték őket önállóan, az indiai írásrendszerekben például a mássalhangzó integrált részei vagy diakritikus jelekkel jelölik őket.^[37]

A magánhangzókat jelölő betűk megalkotásakor a konfucianista filozófia elveit olvasztották össze a nyelvészettel. Az alapokat adó három alak a következő:^[37]

• A kereksége a Mennyeket szimbolizálja.
• A ㅡ (/ɯ/) lapossága a Földet szimbolizálja.
• A ㅣ (/i/) egyenes alakja az embert szimbolizálja.

A többi betűt ennek a három alaknak a kombinációjából hozták létre, a jin-jang elv alapján két csoportra osztva a magánhangzókat, ezek megfelelnek a magánhangzó-harmónia elvének is:

Eredetelméletek

Bővebben: A hangul eredete

A koreai betűk alakjának eredetéről több elmélet is született. Mártonfi Ferenc szerint egyik létező ázsiai írásból sem lehet egyértelműen eredeztetni, bár egyes feltételezések szerint a kínai pecsétírás inspirálhatta, ez azonban csak az [m] hangot jelölő betű (ㅁ) esetében kimutatható, ami megegyezik a kínai száj (口, kou) írásjeggyel. A koreai betűk formája egyszerű geometriai mintákat követ, amelyek a mássalhangzók esetében a hangképzési módokat is jelölik. Ezen kívül a Koreában akkor már ismert indiai sziddham és a mongol pakpa (phagsz-pa) írásokkal szokták kapcsolatba hozni, mivel az ind írásrendszerekre is jellemző, hogy a rokon hangok betűit hasonlóképpen jelölik. Hatással lehetett még a japán nyelv szótagíró rendszere is. A kínai hatása leginkább abban mutatkozik meg, hogy a szótagegységeket a kínai írásjegyekhez hasonló nagyságú négyzetben írják, és a szótagkezdő, szótagvégi mássalhangzó helyzetének jelölése is innen származhat.^[39] Ezen felül megpróbálták eredeztetni a hangul betűket a szanszkrit, a tibeti és a bali írásból is, de olyan elmélet is született, amely a koreai házablakok alakjához hasonlónak vélte a betűket.^[7]

Ábécérend

Lásd még: Koreai betűzési ábécé

A Hunmindzsongumban közölt ábécérend a korai mandarin nyelv egyik legbefolyásosabb^[40] szótárának, a Hungvu csengjünnek (Hongwu zhengyunnek) (洪武正韻) a sorrendjét követte.^[14]

ㄱ ㅋ ㆁ ㄷ ㅌ ㄴ ㅂ ㅍ ㅁ ㅈ ㅊ ㅅ ㆆ ㅎ ㅇ ㄹ ㅿ

ㆍ ㅡ ㅣ ㅗ ㅏ ㅜ ㅓ ㅛ ㅑ ㅠ ㅕ

Cshö Szedzsin a Hungmong Csahöben (1527) más sorrendet állított fel, előre kerültek azok a mássalhangzók, amelyek szótag elején és végén is állhatnak, ezeket követték a csak szótag elején álló mássalhangzók, majd a magánhangzók. Ez a sorrend lett a későbbi modern, úgynevezett ka-na-da^{[m 4]} ábécérendek alapja.^[14]

ㄱ ㄴ ㄷ ㄹ ㅁ ㅂ ㅅ ㆁ ㅋ ㅌ ㅍ ㅈ ㅊ ㅿ ㅇ ㅎ

ㅏ ㅑ ㅓ ㅕ ㅗ ㅛ ㅜ ㅠ ㅡ ㅣ ㆍ

A mai dél-koreai ábécérend a következő:^[41]

ㄱ ㄲ ㄴ ㄷ ㄸ ㄹ ㅁ ㅂ ㅃ ㅅ ㅆ ㅇ ㅈ ㅉ ㅊ ㅋ ㅌ ㅍ ㅎ

ㅏ ㅐ ㅑ ㅒ ㅓ ㅔ ㅕ ㅖ ㅗ ㅘ ㅙ ㅚ ㅛ ㅜ ㅝ ㅞ ㅟ ㅠ ㅡ ㅢ ㅣ

A szótagvégi mássalhangzók sorrendje a lehetséges (élő) kombinációk figyelembe vételével:

ㄱ ㄲ ㄳ ㄴ ㄵ ㄶ ㄷ ㄹ ㄺ ㄻ ㄼ ㄽ ㄾ ㄿ ㅀ ㅁ ㅂ ㅄ ㅅ ㅆ ㅇ ㅈ ㅊ ㅋ ㅌ ㅍ ㅎ

Az Észak-Koreában hivatalos ábécérend a következő:^[42]

ㄱ ㄴ ㄷ ㄹ ㅁ ㅂ ㅅ ㅈ ㅊ ㅋ ㅌ ㅍ ㅎ ㄲ ㄸ ㅃ ㅆ ㅉ ㅇ

ㅏ ㅑ ㅓ ㅕ ㅗ ㅛ ㅜ ㅠ ㅡ ㅣ ㅐ ㅒ ㅔ ㅖ ㅚ ㅟ ㅢ ㅘ ㅝ ㅙ ㅞ

Elnevezésük

A gyökök nevét 1527-ben Cshö Szedzsin (최세진) adta a Hunmong csahö (훈몽자회, „Írásjegyek jegyzéke a tanulatlanok okítására”) című művében. Cshö a gyökök szótagkezdő pozícióban való ejtését vette alapul, ehhez párosította az „ember”, illetve „föld” jelentésű /i/ és /u/ betűket, majd a nevet a kezdőbetű szótagvégi ejtésének megfelelően zárta le, így született például a ㄱ betű neve, a kijok. A magánhangzókat a kiejtésük szerint nevezte el. 1933-ban a Hangul Társaság a csak szótagkezdő pozícióban szereplő betűk nevét megváltoztatta.^[14] A magánhangzók elé, ha önmagukban vagy szótag elején állnak, egy hangtalan ㅇ (iung) kerül.

Kikopott gyökök

A Szedzsong által tervezett ábécéből mára több gyök is kikopott, egyrészt azért, mert a hangtani változások következtében már nem léteznek azok a hangok, amiket jelölnek, más betűk a kínai rímtáblázat jelölésére készültek. Az archaikussá vált gyökök közül a leggyakoribbak a következők:^[5][14][45]

• ㆍ (átírva: /ə/): az are-a (아래아, „alsó /a/”) magánhangzó jelölése egy pont volt a mássalhangzó alatt (az are jelentése „alatt”). A magánhangzó már a 16. században kikopott, más hangok vették át a helyét a szótagokban (/a/, /o/ és /u/). A are-a teljesen nem tűnt el, a csedzsu-szigeti dialektusban még létezik. A betű egyes márkanevekben is használatos még.
• ㅿ (átírva /z/): a pansiot (반시옷) a 16. században kopott ki, a vele írt szótagokban siot (ㅅ) lett belőle.
• ㆆ (átírva /ʔ/): a jorinhiut (여린히읗, „lágy hiut”) vagy tön iung (된 이응, „erőteljes iung”) egy glottális stop, amivel írásban egyes kínai eredetű szavakban a szótagkezdő hangok erőteljes voltát jelezték. Az 1490-es évekre gyakorlatilag már nem lehetett megkülönböztetni az iungtól (ㅇ).
• ㆁ (átírva /ŋ/): a jesiung (옛이응) eredetileg szótagkezdő és szótagzáró mássalhangzó volt, de az 1490-es évekre szótagkezdő pozícióban már nem ejtették. Az 1500-as évekre szótagzáróként is kikopott. Helyét a szótagkezdő magánhangzók és a szótagvégi ng jelölésében az iung (ㅇ) vette át.
• ㅸ (átírva /β/): a kabjounbiup (가벼운비읍) a zöngés bilabiális réshang /β/ jelölésére szolgált, aminek ejtésekor a /p/-vel (ㅂ) ellentétben az ajkak nem záródnak össze szorosan. A kabjounbiup mintájára létrejött még például a ㅱ (IPA [w]), a ㆄ és a ㅹ is, ezeket azonban a kínai szavak kiejtésének leírására használták és nem a koreai nyelv hangjainak jelölésére.

Két kettőzött betű is kikopott az 1480-as években, főképp a kínai kiejtés átírására használták őket:^[5]

• ㆅ (átírva /x/): a sszanghiut (쌍히읗, „kettőzött hiut”) leheletesen képzett /h/ hang volt.
• ᅇ: a sszangiung (쌍이응, „kettőzött iung”) betűt magánhangzóra végződő szótagok végén használták, akkor, ha a toldalék magánhangzóval kezdődött.

Ugyancsak kikoptak a kínai sziszegő hangok jelölésére alkalmazott betűk.^[46] Ezeket a koreai ㅅ, ㅆ, ㅈ, ㅉ és ㅊ betűk módosításával hozták létre:

• alveoláris: ᄼ,ᄽ,ᅎ,ᅏ,ᅔ
• retroflex: ᄾ,ᄿ,ᅐ,ᅑ,ᅕ

Észak-koreai gyökök

1948-ban Észak-Koreában helyesírási reformot akartak bevezetni, aminek keretében több kikopott gyököt visszaállítottak és új gyököket vezettek be. A változtatás azonban nem aratott sikert, és 1954-ben a reformtervet végleg elvetették.^[47][48]

Gyök	Kiejtés (IPA)
	Magánhangzó előtt	Mássalhangzó előtt
	/l/	—1
	/nn/	/l/
ㅿ	/l/	/t/
ㆆ	—1	/ ͈/2
	/w/3	/p/
	/j/4	/i/

• ¹ Nem ejtődik.
• ² Felerősíti (megkettőzi) az előtte álló mássalhangzót, akárcsak a ㅅ.
• ³ A következő magánhangzókkal párosul: ㅘ, ㅙ, ㅚ, ㅝ, ㅞ, ㅟ
• ⁴ A következő magánhangzókkal párosul: ㅑ, ㅒ, ㅕ, ㅖ, ㅛ, ㅠ

A hangul bár ábécé, a koreai írásképben a betűk elrendezése nem lineáris, mint mondjuk a latin betűs nyelvek esetében. A betűk szótagegységekbe vagy blokkba rendeződnek, amelyek aztán a szavakat alkotják. A szótagegységek kettő vagy három elemből épülnek fel: a szótagkezdő mássalhangzóból (초성, cshoszong), ami lehet kettőzött mássalhangzó is, egy magánhangzóból vagy diftongusból (중성 csungszong, szótagmag) és egy szótagzáró mássalhangzóból vagy mássalhangzó-kapcsolódásból (종성, csongszong), utóbbi nem feltétele a szótagnak. Amikor a szótag nem mássalhangzóval kezdődik, a helyét iunggal (ㅇ) jelölik a szótagblokkban. A koreai szótagegység így minimum egy magánhangzóból és egy mássalhangzóból áll.^[49] A szótagegységeket a kínai írásjegyekhez hasonlóan azonos nagyságú négyzetekbe tömörítik.^[7]

A szótagegységek elrendezésének lehetséges módjai:

• szk : szótagkezdő mássalhangzó
• m: magánhangzó
• szz : szótagzáró mássalhangzó

A szótagegységek felépítéséhez tartozik, hogy bizonyos betűk csak bizonyos pozíciókban szerepelhetnek. A hosszú függőleges vonással írandó magánhangzók a szótagkezdő mássalhangzó (vagy annak hiányát jelölő iung) mögött helyezkednek el, míg a hosszú vízszintes vonással írt magánhangzók a mássalhangzó alatt. A szótagzáró mássalhangzó mindig a megelőző magánhangzó alatt helyezkedik el.^[50]

A szótagegységek helyett a lineáris írás bevezetése többször is felmerült a hangul története során, Csu Sigjong és az észak-koreai Kim Dubong is foglalkozott vele, de még Kim Ir Szen is fontolgatta az 1980-as években, azonban minden bevezetési kísérlet ellenállásba ütközött, a koreaiak nemzeti büszkesége miatt. A technológia fejlődésével a hangul szótagegységek nyomtatása, számítógépre vitele már nem okoz problémát, így a leggyakoribb érv a lineáris hangul mellett semmissé vált.^[14]

A hangul helyesírása rendkívül összetett. Eleinte hallás után írták le a szavakat, az első, helyesírást szabályozó dokumentumot 1933-ban adta ki a Hangul Társaság.^[14] A hangul szótagblokkokat jól elkülöníthetően írták kezdettől fogva, de nem tettek szóközt szavak közé, ez csupán 1896-tól vált gyakorlattá. Később a nyelv átvette az angol közvetítésével a nyugati központozást.^[51] A koreai helyesírás ma már nem ejtéskövető, hanem morfofonemikus jellegű, a szótagok megjelenése állandó, függetlenül attól, hogy az adott pozícióban a hangilleszkedés miatt másképp ejtődik,^[51] kivételt ez alól csak az irregulárisan képzett igék szótőváltozásai jelentenek.^[52]

A jelenleg elfogadott helyesírás alapja az 1988-ban kiadott Hangul helyesírás (한글 맞춤법, Hangul maccshumbop). Ezzel egyetemben az Oktatásügyi Minisztérium egy másik dokumentumot is kiadott a nyelv sztenderdizálása érdekében, ami a szöuli dialektust veszi alapul a sztenderd írott-olvasott nyelvnél. A helyesírás 20. századi reformja során kerültek az ábécébe a dupla betűk, ezeket a hangokat korábban mássalhangzó kombinációkkal jelölték.^[52] A nyelv sztenderdizálásával együtt jár, hogy a regionális nyelvjárások lassan eltűnnek, ugyanez igaz Észak-Koreára is, ahol 1945 óta a phenjani nyelvjárást propagálják.^[52]

A koreai nyelv helyesírása néhol nem egységes, különösen a jövevényszavak területén, például a „torta” jelentésű angol jövevényszó kétféleképp is előfordul: 케이크 (khe-i-khu^{[m 5]}) és 케잌 (khe-ikh) alakban. Nem egységes időnként az idegen személynevek átírása sem, Mao Ce-tung nevét írják 마오쩌뚱 (ma-o-ccso-ddung) és 모택동 (mo-thek-tong) formában is. Különbség van az észak- és dél-koreai helyesírás között is, például tulajdonnevek esetében (Észak: 오사까, o-sza-kka ↔ Dél: 오사카 o-sza-kha; „Oszaka”), de koreai szavaknál is előfordul (Észak: 람용, ram-jong ↔ Dél: 남용, nam-jong; „visszaélés”).^[53]

A hangult eredetileg – kínai mintára – felülről lefelé és jobbról balra írták, az eredeti betűkép a nyomatott írásban is leginkább a kalligrafikus ecsetvonásokat imitálta hagyományból, később, az 1900-as évek elején japán hatásra megjelentek másféle betűtípusok is (például serif és sans-serif). A balról jobbra, horizontálisan olvasott hangul megjelenése az 1800-as évek végére tehető, és valószínűleg azért lett szükség az alkalmazására, mert a vertikálisan írt hangullal nehezen lehetett latin betűvel kevert szövegeket, például szótárakat összeállítani. 1947-ben hivatalosan is a horizontális íráskép lett az elfogadott a tankönyvekben, az újságok pedig az 1980-as évektől álltak át rá. A vertikális írás azonban nem veszett ki teljesen a kultúrából, például gyakran alkalmazzák cégtáblákon.^[54]

A betűk alakja a szótagblokkban betöltött helyzetüktől függően módosulhat, ez a hangul digitalizálásakor is problémákat okoz, különösen mivel a szótagokat azonos nagyságú négyzethez méretezik, a nagyobb betűket tartalmazó négyzetbe zsúfolt szótagok így összenyomódnak, olvasásuk az interneten egyes betűtípusok esetében például nehézkessé válhat (lásd például a 를 rul szótagot). Mintegy 3500 betűtípust fejlesztettek a hangul számára, ezekből körülbelül 300-at használnak gyakrabban. Az új fejlesztések között szerepelnek olyan betűtípusok is, amelyek szakítanak a hagyományos, négyzetalapú elrendezéssel, és olyanok is vannak, amelyek a kézírást imitálják.^[54]

Bővebben: McCune–Reischauer-átírás, Yale (átírás) és A koreai nyelv átdolgozott latin betűs átírása

A hangul latin betűs átírására több rendszer is létezik, a legnépszerűbb a McCune–Reischauer-átírás,^[51] melyet George McCune és Edwin Reischauer hozott létre és publikált 1939-ben. Ez a rendszer nem betű szerinti átírás, hanem kiejtés szerinti, és az angol nyelv anyanyelvi beszélői számára készült.^[55] A Yale átírást az 1960-as–'70-es években véglegesítették a négy nagy kelet-ázsiai nyelvre,^[56] a Yale-átírást főképpen nyelvészek alkalmazzák, mert pontosabban követi a helyesírást.^[51] 2000-ben a McCune–Reischauer-rendszert Dél-Koreában felváltotta egy átdolgozott változat, melyet A Koreai Nyelv Nemzeti Akadémiája dolgozott ki.^[57] A magyar átírási rendszer alapja a Keleti nevek magyar helyesírása című akadémiai kiadvány.^[58]

Bár a világ egyik legtudományosabb írásrendszerének tartják,^[7] a koreaiak pedig úgy vélik, hogy a hangul az egyik leginnovatívabb és legkülönlegesebb írásrendszer a világon,^[60] nyelvészek szerint mégsem tökéletes. A négyzetbe tömörítés például megnehezítette a gépírást – bár a számítógépre vitelt nem^[60] – és a tömörítés miatt az egyes betűk alakja változhat, ami megnehezíti az egymástól való megkülönböztetésüket. Ugyancsak problémát jelent, hogy az idegen nevek átírására a koreai nem rendelkezik megfelelő betűkkel, például nincs és a hangul rendszerén belül nem is lehet betűt alkotni a más nyelvekben gyakran előforduló [v], [f], [z], [zs] fonémákra. A hangul nem jelöli a kis- és nagybetűket, emiatt nehéz egymástól megkülönböztetni a tulajdonneveket és a közneveket. Nem tesznek különbséget a nyomtatott és a folyóírás között sem, az iskolákban nem tanítják, hogyan kell a betűket összekötni, erre mindenki magától jön rá. Ezen felül, egészen a 20. századig, a kínai mintájára a szavakat egybeírták, és központozást sem használtak, ami megnehezítette az olvasást. Ugyancsak a kínai mintájára először felülről lefelé kellett olvasni a sorokat, ma már a latin betűs nyelvek mintájára ezek balról jobbra olvasandóak, a kínai elrendezés ritkábban fordul elő (például egyes konzervatívabb napilapokban).^[7][61]

Megjegyzések

Források

Ez a szócikk részben vagy egészben a Hangul című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Lee, Iksop, Ramsey, Robert S. The Korean Language. SUNY Press (2000). ISBN 0791448312 
• Martin, Samuel E.. Reference Grammar of Korean. A Complete Guide to the Grammar and History of the Korean Language. Tuttle Publishing (2006). ISBN 0804837716 
• Osváth Gábor. Koreai nyelvkönyv (2008). ISBN 9789630657945 
• Pratt, Keith. Korea: A Historical and Cultural Dictionary. Routledge (1999). ISBN 0700704639 
• Young-Key Kim-Renaud. The Korean alphabet. Its History and Structure. University of Hawaii Press (1997). ISBN 0824817230 

A Wikimédia Commons tartalmaz Hangul témájú médiaállományokat.

• Korean learning - for correct pronunciation
• Hangul lecke angolul (Korea Research Institute, University of New South Wales)
• A hangul gyökök kiejtése (Learn Korean with Professor Oh, YouTube)
• Learn Korean Hangul
• Koreai billentyűzetkiosztás

• A hangul Unicode-jelkészlete
• handzsa
• tubolsik (billentyűzetkiosztás)